Ne veszítsd el a szíved, szükséged lesz rá - Húszéves a Silverchair időtlen lemeze

Negyed évszázada egy hosszú-hosszú pillanatig mindenki Kurt Cobain akart lenni: csillagszóró, tündöklő és egy pillanat alatt ellobbanó jelenés, ártatlan, romlott, kiéhezett, megfejthetetlen. Enigma. Daniel Johnsnak, a Silverchair frontemberének úgy tűnt, sikerülni fog, hogy Cobain kicsit kevésbé éteri szellemképévé váljon. Ez a cikk először a Recorder magazin 99. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2002-ben.

Az ausztrál newcastle-i kertvárosból induló hirtelenszőke srác a Narnia-regényfolyamból kölcsönzött nevet az együttesének, és 15 évesen jelentette meg első, Frogstomp című albumát, ami nem volt más mint egy nagyon eltalált mood board banális benyomásokból, rockból grunge-ból és tévéhírekből. A következő évek bedobták a Silverchairt a köztudatba és a zeneipar mángorlójába: a Freak Show és a Neon Ballroom is rendkívüli sikereket ért el, és Daniel Johns tudatosabban épített, súlyosabb és drámaibb hangzásvilága önálló identitást adott az együttesnek.

Vannak műfajok, amik egyszerűen tűrthetetlenül rosszul öregszenek, a grunge pedig Kurt Cobain halála és a visszatekintve egy pontba sűrűsödő mainstream népszerűség után a megmosolyognivaló, gyerekes műfajok temetőjében végezte. De a zene hajlamos rabigába hajtani a művelőjét: Johns ekkorra már evészavarokkal és ízületi gyulladással küzdött, szorongott és depressziós volt. Ahogy egykori, ekkor már rég halott idolját, úgy őt is elevenen falta fel a zeneipar.

A 2002 végén megjelent Diorama szerencsére jobbára szakít a grunge-gyökerekkel. Johns az art rock és a barokk pop irányába indul, egy időtlenebb hangzás irányába. Ez a hangzás pontosan úgy nyílik ki valami újra és színesre és meglepőre, mint az albumborítón látható ajtó. Húsz évvel később is ugyanúgy képes lenyűgözni a hangszerelésével és a glamúrral, amit a zongorára, vonósokra és éppenhogy torzított gitárszólamokra ültetett nagy, sokszínű énekhang kölcsönöz ennek az anyagnak.

A Silverchair életművének ismeretében a legmeglepőbb, hogy Johns hangja valami alkímiai transzformáción esik át. Az 1990-es évekre jellemző lebegő vibratóval és meglepő hangterjedelemmel varázsol tág teret és nagy érzéseket.

2002-ben semmi jó nem volt, mondom magamnak, talán annyi, hogy sikerült a szalagavatómra olyan ruhát találni, amiben nem úgy néztem ki, mint egy nem túl vonzó hulla. De a Without You teljesen ésszerűtlenül sodró háromnegyedes ritmusa, ahogy Johns teljes átéléssel, hálával, mosolyogva énekli, hogy akkor most már náladnélkül kell folytatni, az nem csak 2002-ben, egy szorongó és depresszív tinédzsernek volt jó, hanem tíz év múlva a reprezentációra kínosan ügyelő, szorongó és depresszív fiatal fölnőttnek is, és két évtizeddel később a minden szartól meghatódó fölnőttnek is. Hiszen a trükk, amit nem kell kimondani, hogy a nélküled az igazából már mindig veled.

A Diorama húsz év múltán is remek zene érzelmes utazásokhoz. Johns megtalált valami mágikus formulát, ami az inszomnia, a szenvedély, a nagyotmondás és a melankólia árnyékából kitörő életigenlés kevercse. Az egyébként gyatra dalszövegek között bolondul szeretnivaló kincsek lapulnak, Johns ellenállhatatlanul tudja előadni, hogy a Hold ellopta az álmát, hogy úgy hever a hazugságok között, mint tonhal a páclében, hogy kivirágzik, mint a tél. 

Könnyű volna fanyalogni. A Diorama sok, túl sok, túl szentimentális – és mégis van egy olyan kvalitása, amitől működik, százezredszerre is, és aminek a megértéséhez valószínűleg kell húsz év privát történelem. Ez az album ugyanis felvillantja az önmegváltás lehetőségét, megmutatja, hogy létezik az ajtó egy másik életre.

szerző: Selmeczi Nóra