A fikció igazsága - Regina Spektor

Hat év telt el azóta, hogy az orosz-ukrán-New York-i Regina Spektor új albummal jelentkezett. A Home, before and after nagyobb, színesebb és drámaibb, mint eddig bármi, amit az énekes-dalszerzőtől hallottunk. Ez a cikk először a Recorder magazin 96. számában jelent meg.

“Hirtelen olyan izgatottnak, telítettnek érzem magam, hogy csak hozzá kellene ülnöm, és írni tudnék emberekről, egymáshoz való viszonyukról, növényekről, állatokról, tárgyakról, magáról a mindent átfogó életről.” (Kassák Lajos)

A Strokes-producer Gordon Raphael felfedezettje. Lin-Manuel Miranda személyes kedvence. Zenei szerkesztők álma: az ő hangja és zongorajátéka teszi teljessé a Narancs az új feketét, de felcsendül A férjem védelmében, a Modern szerelem és A hátrahagyottak című sorozatokban is. Regina Spektort természetesen senkinek nem kell bemutatni. Legalábbis nem efféle bombasztikus címkékkel.

Pedig olyan egyszerű lett volna elfelejteni abban a hat évben, ami a Remember Us to Life és a Home, before and after megjelenése között eltelt. Mintha csak játék és mese lett volna az a hat év mindnyájunk életében, amiben semmi helye olyan súlyosan könnyfakasztó daraboknak mint az Après Moi, a Blue Lips, a Human of The Year, és persze a Laughing With, aminek már az említésére is zokogásban törnek ki az érzékenyebb hallgatók. De Spektor áradó történetmesélő kedve, sokoldalú zenei képzettsége olyannyira nyers érzelmeket képes csiholni, amik belemaródnak az emlékezetbe – az örömről és felszabadultságról szóló dalai is, de persze azokban is ott bújkál valami sajátosan kelet-európai melankólia. 

Regina Spektor nem kerüli Az Élet Nagy Kérdéseit. A világ polaritása – élet és halál, idő a személyes és történelmi léptéken – nyűgözik le, a nagy kérdésekből kibomló személyesség. A Guardiannek adott interjújában arról beszél, hogy elszomorította, amikor rájött, a kultúránk milyen élesen megkülönbözteti a fikciós szerzőket az “igazság szerzőitől”, mikor számára a fikció a valódi és igaz felismerések és érzések eszköze. Kassák bon mot-jában magára ismerne ő is: “(...) akkorát semmi esetre sem tudok hazudni, hogy az igaz valóság ne legyen benne még nagyobb.” Ugyanakkor Spektor fikciójában semmiféle hazugság nincsen: a világ borzalmas csodáira olyan egyenes őszinteséggel csodálkozik rá, ami a vetítés vagy a ferdítés lehetőségét meg sem engedi. A Nagy Kérdésekben pedig kizárólag a mélyen emberi érdekli, nem az absztrakció. Javíthatatlan humanista, ahogyan a Loveology-ban meg is énekli.

A Home, before and after létrejöttének körülményei is valahogy ezt a logikát követik – bár ezt az élet rendezte így, tessék, megint egy Covid-sztori. Spektor ugyanis egy stúdióvá alakított templom magányában vette fel az új dalokat, ahol a távolságtartás minden szabályát kínos pontossággal igyekezett betartani. Nem nehéz elképzelni őt egy szál zongorával és egy hangmérnökkel a hatalmas térben, míg a kíséretet egy Macedóniában ülő zenekar szolgáltatja. 

Ez a zenekari kíséret adja a Spektor hangzásvilágában eddig ebben a formában ismeretlen bombasztikus szaturációt. Mint egy nagyon színes hollywoodi film zenéje, unásig ismert trópusoktól sem riad vissza, az Up the Mountain rézfúvósai, de különösen a Spacetime Fairytale zongoranyitányából kinövő tökéletes Mantovani-hangzást imitáló nagyzenekari őrület szép példái ennek. 

De émelyítő hangkulissza és lefegyverző őszinteség itt nem feszülnek egymásnak, és nem is érvénytelenítik egymást. Spektor egyszerűen megcsinálja azt, ami a Begin to Hope óta ott bújkált a munkásságában, azaz filmez. A Home, before and after dalai rendkívüli vizualitással felképezett történetek – még akkor is, ha a zene nem vizuális, a dal pedig töredékesen narratív műfaj, de éppen ebben rejlik a varázslat. A felhasznált zenei trópusokat minden, minimális mainstream filmes műveltséggel rendelkező személy képes azonnal látvánnyá formálni. Talán ennek az erősen filmes íznek is köszönhető Regina Spektor sikere a tévés zenei szerkesztőknél: a dalai annyira hatásosak és olyan atmoszférateremtő erővel rendelkeznek, amit a sorozatepizódnak már nem kell tudnia feltétlenül felmutatni. 

És ha már adott ez az erő, miért ne lehetne eltolni a falig, akár egy olyan, szinte népmesei darab esetében is, mint a Coin? A találkozások persze itt mind egy-egy pénzügyi tranzakció köré rendeződnek, ezzel a mesei jelleg egyben a kritika eszköze is. A mesei szerkesztés az album vissza-visszatérő eleme: az Up the Mountain misztikus, tenger mélyi kertjében tenyésző virága, vagy a Spacetime Fairytale buddhista kántálásnak is beillő refrénje az orosz varázsmesék világát idézik – ilyen lenne, ha Walt Disney meg sem próbálja átírni a tündérmesék néha horrorisztikus vagy groteszk részleteit.

A másik visszatérő karakter pedig maga Isten, aki legalább megszólítottként újra és újra felbukkan, néha egyenesen a Bronx utcáin: a Becoming All Alone és a One Man’s Prayer a korai, karcos és nyers dalok világát idézik, de hangzásukban kerekebbek, befogadhatóbbak. Ennek az albumnak már nem tárgya a Spektorra korábban annyira jellemző vokális effekt-készlet, a hörgés, az elfúló hangok vagy a részeges csuklás. Egyáltalán, a korábbi zabolátlanság helyét átvette a magabiztos professzionalizmus. Míg a korábbi albumokon a kuplétól a himnuszig minden megfért egymás mellett, a Home, before and after egységesebb, ha nem is letisztultabb. Megérte éveket várni erre a végletekig maximalista hangzásra, már csak egy showrunner kell, aki megteszi a Spacetime Fairytale refrénjét valami bizarr űropera főcímdalának.

szerző: Selmeczi Nóra