A biszexuális űrlény megváltotta a világot - Ziggy Stardust 50 éves

Pontosan ötven éve, 1972. június 16-án jelent meg David Bowie egyik meghatározó csúcslemeze, a The Rise And Fall Of Ziggy Stardust, ami új szintre emelte konceptalbumok és a glamrock műfaját, ráadásul egy örök érvényű karakterrel ajándékozta meg a világot. Jubileumi cikkünkben áttekintjük az androgün messiás keletkezéstörténetét, rövid, ámde annál eseménydúsabb létezését, és azokat az élő és fiktív személyeket, akikre hatást gyakorolt. Ez a cikk először a Recorder magazin 95. számában jelent meg.

Ziggy megszületik 

Létezett-e Ziggy Stardust előtt David Bowie? Persze, vághatjuk rá, hogyne létezett volna. A biográfiai adatok szerint 1947-ben született David Jones néven, 1972-ig, a The Rise And Fall Of Ziggy Stardust And The Spiders From Mars megjelenéséig tehát leélt már huszonöt évet. Alkotóművészként is volt addigra egy nagy korszaka, megírta már a Space Oddityt és a Life On Marsot. Kísérletezett már warholi avantgárddal és pantomimmel, hosszú hajas hippifolkkal, hardrockkal. Ám az a David Bowie, akit még azok is felismernek jelenségként, akik nem hallgatják a zenéjét, az az ikonikus figura mégiscsak Ziggy Stardust androgün, hedonista, jó szándékú, megpecsételt sorsú, megszállott figurájával teremtődött meg, újradefiniálva egyben a rocksztár fogalmát, a glamrock határait, és egyáltalán a rockzene történelmét.

Az 1972-es rockopera/konceptlemez főszereplője már jó ideje készülődött kilépni Bowie fejéből, eredete több meghatározó személyre vezethető vissza, akik a fiatal Bowie-ra óriási hatással voltak. Egyikük Lou Reed, akit a modern rockzene legnagyobb dalszerzőjeként tartott számon; a másik Iggy Pop szexepilje; a harmadik Marc Bolan, a T. Rex együttes frontembere, a glamalapító. A kevésbé ismert ihletők azonban még fontosabbak: egy Vince Taylor nevű brit rockzenész, aki a hatvanas években a túlzott droghasználatot és pár idegösszeomlást követően csatlakozott egy szektához, és szent meggyőződésévé vált, hogy valójában ő egy Földre szállt istenség; a texasi Legendary Stardust Cowboy nevű pszichedelikus énekes; valamint a legendás divattervező, Kansai Yamamoto, aki Ziggy jelmezeit is tervezte.

Csupa excentrikus, valószerűtlen, a valóságnál elnagyoltabb, fantazmagorikus karakterről mintázta saját új alteregóját, Ziggy Stardustot, aki Bowie sci-fi iránti rajongásából és Taylor hagymázas vízióiból kiindulva az űrből érkezik, hogy önjelölt megváltóként akarja megmenteni a Földet az apokaliptikus pusztulástól. Nemcsak a lemez dalait fűzte fel egy nagyszabású koncepcióra – hogy az összes dal kezdettől ebben a szellemben született, vagy utólag lettek egymáshoz igazítva, az továbbra is vitatéma a rocktörténészek között –, a koncerteket is színházi előadássá, musicalperformansszá szerette volna változtatni, sőt, még grandiózusabb terveket dédelgetett: egy 1974-es interjúban, amelyben William Burroughs íróval beszélgetett, még egy tévés és/vagy rendes színházi produkcióról álmodozott, ahol a történet egyes jeleneteit mindig egy kalapból húzzák ki a színészek, hogy posztmodern gesztussal más-más sorrendben előadva minden alkalommal teljesen más kontextust kapjon Ziggy Stardust élete.

Ziggy felemelkedik és elbukik

Az előadásból végül nem lett semmi, Ziggy Stardust tündöklése mindössze egy évig tartott: 1972 nyarán jelent meg a lemez, 1973 nyarán pedig Bowie a Hammersmith Odeonban tartott, D. A. Pennebaker dokumentumfilmes által megörökített turnézáró koncerten nyugdíjazta alteregóját és kísérőzenekarát. A fiktív rocksztár narratívája a The Rise And Fall… dalaiban több elbeszélői nézőpontból bontakozik ki, a címszereplő konkrétan csak a harmadik számban, a Moonage Daydreamben szólal meg először, előtte kaleidoszkópszerűen áll össze a világvége peremén egyensúlyozó emberiség képe. Már csak öt évünk van hátra, a világ elkorcsosult, a fiatalok  elkanászodtak, és elektromosság híján rockzenét sem tudnak hallgatni. 

Ide érkezik Ziggy az űrből, hogy kozmikus tanácsadói, a „határtalanok” javaslatára rocksztárként vigye hírül az embereknek a pusztulást, és egyben reményt adjon: egy csillagember eljövetelét jövendölje meg, aki messiásként fogja megváltani az emberiséget és megmenteni a Földet (Starman). Ziggy különbözik mindenkitől, tagad minden társadalmi normát, egyszerre férfi és nő, vagy egyik sem, szexualitását nem lehet definiálni. (Bowie ez idő tájt nyilatkozta a Melody Maker magazinnak, hogy meleg, amit később több, a szexuális orientációját illetően ellentmondó interjúban módosított.) Egyre nagyobb népszerűségre tesz szert, közönsége és rajongótábora duzzad, szexistenként bálványozzák (Hang On To Yourself), ám végül elidegeníti magától barátait és híveit, fejébe száll a hírnév és dicsőség, így elbukik (Ziggy Stardust). A tetőponton megérkeznek a fekete lyukakon át közlekedő határtalanok (a soha meg nem valósult musicalben az egyikük Marlon Brandóra hasonlított volna, a másik egy fekete New York-i), és széttépik a színpadon Ziggyt, aki könyörögve kéri a közönségét, hogy fogják meg a kezét (Rock ’n’ Roll Suicide).

A lemezt 1971-ben mindössze tíz nap alatt rögzítették a Trident stúdióban a későbbi Spiders of Mars kísérőzenekar tagjaival – Mick Ronson gitáros, Trevor Bolder basszusgitáros, Mick Woodmansey dobos –,  Bowie nem szeretett sokat szöszmötölni, a vokálok nagy részét csupán egyszer vették fel. Az RCA lemezkiadó tanácsára 1972 februárjában még hozzáírtak néhány számot, amelyeket rádióslágernek és kislemezdalnak szántak (a Starman, a Suffragette City és a Rock ’n’ Roll Suicide is ekkor nyerte el végleges formáját), majd a következő hónapok a Ziggy Stardust-imidzs létrehozásával, a frizurák, sminkek, jelmezek kidolgozásával és tökéletesítésével teltek. „Meg akarta változtatni a zeneipart” – emlékezett vissza Bolder. „Mert dögunalmasnak tartotta.”

Az unalom volt Bowie legnagyobb ellensége, kriptonitja, legfőbb motivációja – azért hajtotta magát, hogy felrázza, amit unalmasnak talál, ugyanakkor hamar türelmetlenné vált. Saját bevallása szerint is ezért rajongott inkább a felpörgető drogokért, mintsem az LSD-ért vagy a fűért („utálok mindent, ami lelassít”), és viszonylag gyorsan megunta a Spiders From Mars zenekara által nyújtott lehetőségeket. 1976-os, Cameron Crowe-nak adott interjújában „fülfájdítónak” és intellektuálisan is sivárnak nevezte őket. Bowie azonban vélhetőleg nemcsak beleunt Ziggy Stardustba, hanem be is sokallt tőle, valamint attól az őrületes, felfokozott rajongástól, ami alteregóját övezte. A koncerteken – ahogy azt a Pennebaker rendezte film is megörökíti – a közönség fiatalabb tagjai révületbe esve, könnyes szemmel sikoltoztak, akárcsak a Beatle-mánia csúcsán, és úgy – vagy hasonlóan extravagánsan – öltöztek, mint bálványuk.

Ziggy Stardust és David Bowie volt a legmenőbb ember, a legradikálisabb hős, a legkövetendőbb példa sok fiatal zenerajongó szemében, nem csoda tehát, hogy összemosódott a fickió és a valóság. Az énekes ugyanabba a csapdába esett, mint kitalált karaktere, kezdte elhinni saját próféta-szerepét. „Ziggy Stardust lettem” – mesélte Crowe-nak. „David Bowie ment a kukába. Mindenki győzködött, hogy én vagyok a messiás, különösen az első amerikai turnén. Teljesen elvesztem a képzeletem szüleményében. Olyan ijesztő méreteket öltöttek a koncertek, hogy az újságok arról cikkeztek, hogy ez nem is rockzene, hanem Hitlerként fanatizálok embereket.” Így aztán egy év után szögre akasztotta Ziggyt. „A legtöbb rockzenei karakter általában rövid ideig él, nem hinném, hogy egymás után több albumon is kitartanának. Nem akarom, hogy karikatúrává váljanak.”

Ziggy feltámad

Bowie nem tudott azért egyből elbúcsúzni teremtményétől: az Aladdin Sane című lemez címadó figurája sokban hasonlít Ziggy Stardusthoz, az 1976-os A Földre pottyant férfi című filmben pedig sci-fi hősének egyik újabb változatát, egy másik bolygóról érkezett, narancsvörös hajú idegent formált meg, akit ezúttal nem a rocksztár-életmód, hanem a modern kapitalizmus, a média és a popkultúra reflektorfénye őröl fel. 1975 és 1976 között aztán megszületett a Sovány Fehér Herceg alteregója, és ettől kezdve gyakorlatilag élete végéig megtartotta valamilyen formában az öltönyt, a laza eleganciát, a harsányság elengedését.

David Bowie mint Sovány Fehér Herceg

Az viszont nem változott meg, hogy miként a Ziggy Stardust-érában a rajongói rá akartak hasonlítani, a popkultúrában is kitörölhetetlen nyomot hagyott, olyan ikonográfiát, amiből előszeretettel táplálkoznak alkotók. A filművészetben más néven ugyan, de egyértelműen David Bowie-t és a glamkorszakot idézi meg Todd Haynes Velvet Goldmine című filmje, amiben érdekes módon nem a Bowie-ra meglehetősen emlékeztető Christian Bale, hanem Jonathan Rhys-Meyers alakítja a Brian Slade névvel ellátott Bowie-alteregót.

Ugyanebben az évben, 1998-ban debütált a Hedwig és a mérges csonk című musical, amit 2001-ben filmként is adaptáltak: a John Cameron Mitchell által alakított, önpusztító rocksztár le se tagadhatná, hogy Bowie szexuális és nemi határokat elmosó legendájából merít. Az Amerikai istenek című sorozatban a média modern istenségét alakító Gillian Anderson egy az egyben megidézi Ziggy Stardustot, és nem ez az egyetlen alkalom, hogy Bowie istenségként jelenik meg egy fantasyben: a sorozat alapjául szolgáló regény szerzője, Neil Gaiman nagyszabású képregénye, a Sandman lapjain Lucifert, a Pokol urát-úrnőjét fazonírozza Bowie-sra, míg Kieron Gillen és Jamie McKelvie The Wicked + The Divine című képregényében a 90 évente, a jelenben éppen popsztárként reinkarnálódó ősi istenek egyike – megintcsak Lucifer – a Sovány Fehér Herceg öltönyös, hátranyalt hajú idoljaként ölt testet.

David Bowie és Tilda Swinton a The Stars (Are Out Tonight) klipjében

A legizgalmasabb lenyomat azonban nem egy fiktív személyhez, hanem valódi emberhez köthető: Tilda Swinton androgünségével és excentrikusságával olyannyira emlékeztet Bowie alteregóira, hogy évente legalább egyszer felröppen a hír, hogy most már aztán tényleg el fogja játszani az énekest egy életrajzi filmben. A színésznő 13 évesen ismerkedett meg Bowie munkásságával, és bár nem volt lemezjátszója, egy évig gyönyörködött az Aladdin Sane borítójában, mielőtt hallotta volna a lemezt. „Amikor megláttam a képet, azt hittem, hogy az unokatestvérem. Úgy nézett ki, mintha ugyanarról a bolygóról származna, mint én.” A Vakító napfényben című thrillerben egy Marianne Lane nevű glam énekesnő szerepébe csatornázhatta Bowie-val érzett rokonságát, a 2013-as The Stars (Are Out Tonight) című Bowie-szerzemény klipjében pedig végre osztozhatott vele a képernyőn, férjként és feleségként.

szerző: Huszár András