Drámainak és katartikusnak szánta. Vic Willow: Melancholia (lemezkritika)

„Kicsit olyan, mintha valami posztmodern electro-rockopera volna” – így jellemezte második szólólemezét Vic Willow. Ez a kritika először a Recorder magazin 94. számában jelent meg.

Ha a "posztmodern electro-rockoperát" ismerősebb dolgokra akarjuk fordítani, azt mondhatjuk, hogy alapvetően az ipari zene rockos és elektronikus – a szintipop örökségét is beolvasztó – változatait jelenti ez, amibe bekerülnek elemek „a jazztől a sanzonig”, vagy akár kórus és hárfa is.

Továbbá: „drámainak és katartikusnak szántam” – ezt igazából mondania sem kellett volna, annyira egyértelműen kiderül. Ez egyszerre erőssége, hiszen az aprólékosan kidolgozott, számos ötlettel megszórt dalok külön-külön igen hatásosak – és egyben gyengesége is. Ugyan az alkotói szándék a történetmesélés, az identitásválság és -keresés ívének megrajzolása, a dráma végig olyan hőfokon ég, hogy a lemez egésze túl egynemű lesz, ha nem is zeneileg, de hangulatilag. Vannak ugyan visszafogott részek, de annyira biztos lehetsz benne, hogy ezek csak a kitörést készítik elő, hogy az csökkenti az érzelmi hatást. Kisebb adagokban viszont kifejezetten ajánlom. 

Előadó: Vic Willow

Cím: Melancholia

Kiadó: szerzői kiadás

Megjelenés: 2022. április 4.

Műfaj: indusztriál

Kulcsdal: Panic W/ Obediene

7/10

Rónai András

Vic Willow a Facebookon és az Instagramon.

Lemezkritikánk elkészítését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.