Gyereket csinálnak rá vagy gyűlölik

Egy magára valamit is adó zenerajongó gondolkodás nélkül utálja Kenny G-t és Céline Diont. Egy új dokumentumfilm és egy klasszikussá lett könyv azt nézi meg, mi marad a gyűlöletből, ha mégiscsak elgondolkodunk az okain. Ez a cikk először a Recorder magazin 92. számában jelent meg.

Gyűlölet és rajongás

Nem gyűlölöm Kenny G-t, nem sütögetek el róla vicceket vagy nézem le a rajongóit – de elég egy hangot meghallanom tőle, és zsigeri módon reagálok, nem bírom elviselni. Ehhez képest a Listening To Kenny G című HBO-s dokumentumfilmet lenyűgözve néztem.

Penny Lane rendező kiindulópontja nem az volt, hogy készüljön egy portré minden idők legsikeresebb hangszeres zenészéről, hanem az a kérdés, hogy miért gyűlölik őt annyian teljes szívből, miközben milliók életében tölt be fontos szerepet. Eredetileg maga Kenneth Gorelick (ez Kenny G polgári neve) csak mint ezen érzelmek tárgya jelent volna meg, de ahogy a rendező megismerte, egyre nagyobb szerepet adott neki.

Vele majdnem egyenrangú szereplők a kritikusok és zenetudósok, akik megpróbálják megközelíteni, mi is a bajuk Kenny G zenéjével. Nemcsak beszélnek róla, hanem egy csodás jelenetsorban a kamera mutatja is az arcukat, ahogy éppen hallgatják.

Kikezdhetetlen pozitivitás

Van valami megbabonázó Kenny G személyiségében: kikezdhetetlen pozitivitásában; rendíthetetlen hitében, hogy ha akarsz valamit, és dolgozol érte, akkor jó leszel benne; feltétel nélküli tetszeni vágyásában – egy erős jelenetben hosszan kérdezgeti, hogyan viselkedjen, mert azt akarja, hogy ez legyen a világ legjobb interjúja. Nem abban az értelemben megbabonázó, hogy szívesen töltenék vele egy napot (falra másznék tőle); hanem hogy várom, hogy beszivárogjon valami bizonytalanság, megjelenjen valami törés – de nem és nem és nem.

Ahogy a The New Yorker kritikusa, Richard Brody írja, ez a személyiség a zenéjén is átjön, és ez a titka annak, hogy miért nem bírják sokan elviselni – és a film attól „ironikus mestermű”, hogy egyrészt ezt kiszedi belőle, másrészt megmutatja ennek a vonzerejét is.

Mit szeretsz a zenében?

Penny Lane első kérdése ez: „Mit szeretsz a zenében?” Mire Kenny: „Nem tudom, hogy tényleg szeretem-e annyira a zenét.” Aztán rájön, hogy azért ezt így nem lehet hagyni: „Amikor zenét hallgatok, a zenészekre gondolok, hogy mennyit kellett gyakorolniuk, hogy ilyen jók legyenek.” Mint kiderül, hogy számára nemcsak a golfozás és a repülővezetés, hanem a gyereknevelés is így működik: ha gyereke lesz, akkor ő lesz a világ legjobb szülője, rákészül, utánaolvas – és igen, összejött!

Azt hiszem, ez a dolgok gyökere: ha az ember igazán szereti a zenét, akkor zsigeri ellenállás lesz benne azzal szemben, ha valaki úgy tekint rá, mint egy olyan tevékenységre, ami (a megfelelő adottságok birtokában) pusztán gyakorlással tökélyre fejleszthető. Kell, hogy legyen valami több – még akkor is, ha erre csak homályos szavaink vannak (pl. lélek).

Az utálat elpárolog

A film másik, ki nem mondott témája számomra az, hogy az utálat különféle okai hogyan párolognak el, ha közelebb megyünk hozzájuk. A kritikusok egyik kiindulópontja az, hogy Kenny G zenéje áruházakban, fogorvosi várókban stb. helyeken szól, és a „nyugtató hangtapétaként” való használata lemoshatatlan asszociáció lett. Mi több, Kínában évtizedek óta a Going Home című száma jelzi, hogy vége a munkának, ideje hazamenni. Ben Ratliff kritikus ezt így kommentálja: a dalai „csökkentik az emberek vágyát, hogy ellenálljanak, bajt csináljanak. Ez a zene nem tiltakozik semmi ellen. Lehet, hogy Kenny G zenéje az egyetértést kikényszerítő fegyver?”

Ám ha a használatról beszélünk, akkor másik oldalon ott vannak azok a milliók, akik nemcsak egy nehéz nap utáni nyugtatóként teszik be a zenéjét, hanem ezt választják esküvőhöz, gyerekcsináláshoz, temetéshez. Magára valamit adó ember ilyenkor elgondolkodik, és legalább addig eljut, hogy azzal nincs baj, ha egy zene „használható”, csak jó, ha ennél többre is képes.

Egy másik komoly kifogás Kenny G és a jazz kapcsolatára vonatkozik: nem kapcsolódik érdemi módon a tradícióhoz, amit folytatni látszik. Ám valójában ő maga sem gondolja jazznek, amit játszik. (Ide kapcsolódik a fekete újítók vs. fehér dollármilliomos problémája – Kenny erre azt válaszolja, hogy ezen nem gondolkodott még, de igen, feltehető, hogy származott előnye abból, hogy fehér.)

Azt pedig, hogy a zenéjét gazdasági számítások alapján csinálná, az cáfolja, hogy amikor elindult, nem is létezett az az üzleti-zenei kategória, amibe be lehetett volna őt sorolni. Clive Davis legendás jó szeme kellett az elindulásához (bár eleinte fekete R&B-előadók mellé rakták, és a borítókon csak a sziluettje látszott, nehogy kiderüljön a bőrszíne), valamint az a kifejezetten punk gesztus, hogy Johnny Carson műsorában a megbeszélt helyett a saját instrumentális számát játszotta – aztán az Arista egyik fejesének szólt a felesége, hogy ilyen szép zenét kéne nyomnia a kiadónak.

Céline Dion és a demokrácia

Hasonló utat járt be Carl Wilson 2007-es könyve, amit a legendás 33 1/3 sorozatba írt Céline Dion: Let’s Talk About Love című lemezéről. Vagyis inkább arról, hogyan próbált a saját Céline-utálatának mélyére menni, és ezzel egyben felszámolni. Közben hatalmas tudásanyagot mozgat meg, okos és vicces – egy ponton bevallja, hogy kevésbé zavarja, ha a vékony falakon át a szomszédok azt hallják, hogy szexel, mint ha azt, hogy Diont hallgat.

A könyv végigmegy a rockizmus és poptimizmus vitáján, az ízlés bourdieu-i elméletén (miszerint az egész célja, hogy megkülönböztessük magunkat a rossz ízlésűektől), a schmaltz történetén, Céline „lélektelenségének” mítoszán stb. Különösen érdekes, amit Wilson a coolról, mint a zenekritikusok és -rajongók gyakran megkérdőjelezetlen elvárásáról ír. Ez (legalább részben) az elvárások keresztülhúzását, a megszokott megtagadását jelenti. Azonban vegyük észre, hogy miközben ezt roppant szubverzív dolognak tartjuk, valójában pont ez a kortárs kapitalizmus fő mantrája: a „diszrupció”. A coolsággal nem vádolható Céline zenéje (és egyébként Kenny G-jé is) inkább „a mindennapok affirmációja”: a hallgatók megerősítése egyszerre egyéni és mindenkire jellemző érzelmeiben, küzdelmeiben. Miért ne lehetne ennek is értéke?

Courtney Love és Céline Dion Whitney Houston fellépését nézik a 2004-es World Music Awards gálán

A könyv lelkesítő zárása a demokráciáról szól, ami nem egy semmire nem kötelező „nyitottságot” kíván meg, pláne nem azt, hogy mindenki ugyanazt szeresse; hanem azt, hogy „aktívan megpróbáljak kapcsolódni azokhoz, akik mások, mint én, ami azt a veszélyes kérdést is maga után vonja, hogy milyen is vagyok én”. Az embernek szinte kedve támad Céline Diont hallgatni. Csak hát az van, hogy a zsigeri ellenérzést, na azt akármilyen szép gondolatmenet sem tudja felszámolni.

szerző: Rónai András