Ha 2020 elején nem sújtja le Európát is a koronavírus-járvány, Johnny Flynn és Robert Macfarlane közös albuma, a Lost in the Cedar Wood soha nem készül el. Ez a cikk először a Recorder magazin 91. számában jelent meg.
A koronavírus-járvány második hulláma alatt a publicisztika felfedezte mindannyiunk számára a nyomasztás új formáját: hasonlítsuk magunkat mind Isaac Newtonhoz! Newton a nagy londoni pestisjárvány alatt Woolsthorpe Manorban lankadatlanul dolgozott, ennek eredménye számos felfedezés az optika, fizika, matematika terén, meg az anekdota az almával. Ehhez képest mi itt 2020-ban kenyeret sütöttünk, nyelvet tanultunk, hímeztünk és makraméztunk, teleraktuk a lakást szobanövényekkel, elkezdtünk futni, próbáltunk ötfelé főzni, gyerekfelvigyázni és nem megőrülni.
Meg volt, aki zenélgetett. Az ezekben a hónapokban létrehozott alkotások vagy korlenyomatot képeznek, vagy sem – ez ma megmondhatatlan. Majd egyszer mérleget lehet vonni, amikor túljutunk a személyes narratívákon, és kissé madártávlatból tudjuk szemlélni a nagy, közös történetünket. De addig is helye van a saját történeteink felmutatásának, és annak is, hol volt velünk a zene ezekben az években.
2020 elejére az énekes-dalszerző és színész Johnny Flynn nemzetközi karrierje éppen felszállóágba került: eljátszotta Mr. Knightley-t Autumne de Wilde zseniálisan pikírt Emma-adaptációjában, a fiktív pilóta unokaöccsöt a The Dig című Netflix-moziban Ralph Fiennes és Carey Mulligan oldalán. Az irodalmár, író és egyetemi tanár Robert Macfarlane pedig írt, kutatott, tanított a cambridge-i egyetemen, épp befejezte Lennvilág - Utazás az idő mélyére című könyve rádiós adaptációját a BBC számára. Aztán a világ megállt.
 |
| Anya Taylor-Joy és Johnny Flynn az Emma. című filmben |
A híresen megkésett első lockdown első heteiben Macfarlane ráírt Whatsappon Flynnre, amiből valami sajátos mese- és zeneterápiás üzenetfolyam lett: két romantikus lelkületű alkotó a Gilgames-eposz lazán vett újraértelmezésében találta meg a maga megküzdési módszerét, és ami egy „talán-egyszer” dalnak indult, abból egy albumnyi szó és dallam lett. Mire a tavaszi virágok elnyíltak és a britek enyhítettek a kijárási korlátozáson, Flynn és Macfarlane levonultak egy hampshire-i nyaralóba, ahol vendégül látták a zenészeket, akik aztán életre keltették a Lost in the Cedar Wood világát.
Ez a világ valami egyszerre kedves, de nyugtalanító dimenziókapun át járható be. Egyszerre játékos eszképizmus ez, és az alkotók által bebarangolt kreatív határmezsgye. Hiszen mindkettejük élete részhalmazokban zajlik. Macfarlane a természetrajz, etnográfia, irodalomtörténet és útleírás elegyét gyúrja koherens egésszé, Johnny Flynn pedig énekes-dalszerzőként és színészként egyaránt a melankolikus elvágyódást és a pasztorál idill nosztalgiáját idézi meg. Kettejükkel gyalogolni a megállt világban revelációkat ígérő, fájdalmas kaland.
Persze minderről 2020 elviselhetetlen szépségű tavaszán magam mit sem tudhatok; csak azt tudom, hogy valahova elindultam ugyan, de megérkezni már nem volt lehetőségem, úgyhogy a Buda környéki erdők erdészeti útjain sétálva énekelem Johnny Flynn-nel, hogy „I'll be the earth, I'll be the sky / You be the mystery and don't tell me why”. Esténként pedig gyönyörködve olvasom, ahogy Macfarlane Landmarks című könyvében megidézi az elfeledett skót író Nan Shepherd szellemét és szavait – mindegy is, miért, csak ne kelljen jelen lennem a céltalan mindennapokban.
A tét világos: ha a gyaloglás nem segít, hiszen lehetetlen, ha az utazás nem menekülés, hiszen utazni is lehetetlen, az irodalom segít. Ugyanerre a felismerésre jut a két alkotó együtt is. A Gilgames-eposz standard verziója felér egy mozgalmas Netflix-sorozat izgalmaival, ráadásul annyi aggasztó párhuzamot találunk benne a saját világunkkal, hogy nem nehéz a karantén nyűgösségében kísértésbe esni: van benne egy halom természeti csapás, sírig és azon túl is tartó barátság, influenszerek nagyravágyásával felérő TikTok-fame és hübrisz, privilégium, meg persze #travelgoals cédruserdő, amit hőseink annak rendje s módja szerint kivágnak.
Válaszokat persze az irodalom által sem kapunk, mert nem kaphatunk. Mégis, megnyugtató arra gondolni, hogy senkinek sincsenek válaszai, egyetlen történet sem ér véget, a halottainkat elgyászolják a hegyek, a madarak és a mező állatai is, a szabály pedig szabály, ami halott, az halott marad, hiába ígéri Inanna istennő, hogy az egész túlvilágot az élőkre szabadítja, emlékeztetve rá, hogy halottaink jókora túlerőben vannak.
Mire a Lost in the Cedar Wood megjelenik 2021 májusában, már félretettem Flynn Sillion című albumát: túlságosan kötődött a járvány kezdeti időszakához. Ehelyett hallgatom az újabb dalokat, például a The World to Come szívós szívdobogás-ritmusát, amiben ott van a nemlétező, elképzelhetetlen jövő. Hiszen megúszom, megússzuk, ugye? A kitudja-hányadik hullámban már egy lefutott sorozat kísérőzenéje az album egy része, olyan messziről csengenek ezek a dalok, hogy rácsodálkozom, igen, tényleg, ez is volt? Például távolságtartással ünnepelt karácsony, amikor azzal a fedősztorival gyalogoltam ki a sussexi dombok közé, hogy ornitológiai megfigyeléseket végzek, egyébként pedig tartós élelmiszerek felhalmozásával ütöttem agyon az időt.
2022 van, és elmúlt ez is, van helyette más, ami elől meg kellene szökni a szabadba. Felcsendül a Gods and Monsters, a dal, ami a messzevágyó embertípus tájakba és mások szépségébe egyszerre szerelmes életérzését talán a legpontosabban leírja, és azon tűnődöm: Isaac Newton lázas munkája, és a kovászoskenyér, az online nyelvleckék, a futás, a keresztszemes hímzés, a makramé, a karanténzene nem mind ugyanarról a tőről fakadnak-e? Ablakot nyitnak egy másik világra, hogy egy ideig ne a valóságot nézzük, mert a valóság épp olyan, hogy rámegy az életünk, ha kitartóan szemléljük. Az egyén tapasztalata felől nézve a kenyereink és a dalszerzés és a mozgástörvények egyenértékűek: segítenek lélegezni, hogy talán könnyebben jöjjön a holnap.
szerző: Selmeczi Nóra
