Filmkritikák folkritmusban. Sufjan Stevens & Angelo De Augustine: Beginner's Mind (lemezkritika)

2022.02.20. 11:56, vferi

Sufjan Stevens imádja a koncepciókat. Egyszer kitalálta, hogy mind az ötven amerikai államot meg fogja énekelni egy-egy lemezen, de aztán (sokak sajnálatára) kettő után feladta. Tavaly előbb az édesapja halálát dolgozta fel egy ötlemezes kiadványon (a gyász öt szakasza ugyebár), majd ősszel Angelo de Augustine-nel együtt csinált egy albumot, amin minden dalt egy-egy közös filmélményük inspirált - a Holtponttól kezdve A bárányok hallgatnakon át a Mad Maxig. Ez a kritika először a Recorder magazin 89. számában jelent meg.

A jénai romantika tésztaképű bölcselője, a költőként kritikus, kritikusként költő Friedrich Schlegel holtáig úgy hitte, hogy a művészethez méltó műkritika saját jogú alkotás: szabad és szuverén mű, amely mintegy belülről, önnön eszközeivel alkotja újra a bírált regényt, festményt, verset vagy barlangrajzot. Mintha ezen schlegeli kritikaeszmény jegyében készült volna Sufjan Stevens és Angelo de Augustine első közös lemeze.

A két falzetthangú dalnok ugyanis különböző filmekről osztja meg a benyomásait, s kórószáraz tanulmányok és fogyasztóvédelmi recenziók helyett egy-egy dalba sűríti azokat – új, saját világokat teremtve a látott világokból. Wim Wenders bágyatag angyalfilmjéből (Berlin felett az ég) kedvesen csilingelő, tavaszias folkduett válik, Romero első klasszikus zombifilmje (Az élőhalottak éjszakája) az árulás szeles, visszhangos balladája lesz, a harmadik Hellraiser debil horrorjából pedig súlyosan hömpölygő, pátoszos gyászének.

Úgy fest, hogy Stevens és Angelo de Augustine szinte bármilyen filmet képes lenne szépségesen meghangszerelt folkdallá gyúrni – s az a gondolat is megkísérti a hallgatót, hogy ez a két orfeuszi tehetségű férfi akár az MSZP kongresszusi szabályzatában is föl tudná fedezni a mennyek fenséges himnuszát. De néhol mintha tényleg tétje lenne ennek a játéknak. Az Oympos például – a rusztikus gitárokkal és a távoli csengettyűkkel – szívfacsaró módon hozza fölszínre a Titánok harca című fantasy sötét költészetét: úgy láttatja azt a filmet, mint korábban soha senki. Ezek az egymáshoz simuló hangú, érzékeny férfiak lazán bizonyítják, hogy a (film)kritikai diskurzus legnemesebb formája: a dal; s hogy a művészet valójában csak apropó arra, hogy új művészetet alkossunk belőle.

Előadó: Sufjan Stevens & Angelo De Augustine