„Szuperhősök is vannak köztünk” – Soweto Kinch-interjú

A szaxofonos rapper, akinek zenéjében egyszerre lüktet az A Tribe Called Quest, a Roots vagy Steve Williamson öröksége. Írt már shakespeare-i konceptlemezt underground rapperről és a fogyasztói társadalom mocsaráról (The Legend of Mike Smith), került a számok bűvöletébe (Nonagram), és intenzíven foglalkoztatja a fekete kultúra öröksége is (The Black Peril). Az Oxford történelemszakán végzett, freestyle-jaiba a közönséget is rendre bevonó altszaxofonos MC-vel a brit jazz legújabb hullámáról, a mainstream csábításáról, és földijéről, a Sons of Kemet-főnök Shabaka Hutchingsról is beszélgettünk. Soweto Kinch február 19-én a Trafóban játszik triójával.

Az elmúlt években van egy erős pezsgés a brit jazz körül. Most a legjobb jazz-zenésznek lenni Angliában?

Kábé ötévente bejelentik, hogy megérkezett az angol jazz új hulláma, mintha a régi meghalt volna, és valami új születne. Holott a jazz sohasem tűnt el. Én egy olyan világban nőttem fel, ahol többek közt Courtney Pine, Steve Williamson és Julian Joseph jelentették a brit jazz újhullámát a 80-as, 90-es években. Időről időre azonban a média és a kiadók rájönnek, hogyan tudnának nyereséget húzni ebből a zenéből, és kialakítanak egyfajta hype-ot körülötte. Ezért is szeretném elismerni Gary Crosby, Janine Irons, Julian Joseph, Courtney Pine vagy épp Johnny Dyani munkásságát, akik életben tartották a lángot és inspirálták az utánuk jövő generációkat, Denys Baptiste-ot vagy épp Jason Yarde-ot. Én is erre törekszem, mert fantasztikus fiatal zenészek és egyéniségek játszanak az angol jazzben ma is, elég csak Shabaka Hutchingsra, Nubya Garciára vagy Xhosa Cole-ra gondolni.

Fontos lenne megfordítani a bevett narratívát, mert nem kivételes zenészek hozzák el a változásokat a zenében, hanem mindig közösségek és mozgalmak. A karizmatikus egyéniségek sosem légüres térben játszanak, a divatok pedig idővel eltűnnek. A múltkor beszélgettem Terence Blanchard-val, és azt mondta, az Államokban is ez van. Mindig a közösség dönti el, ki marad fenn, és aki a legnagyobb ígéret volt pár éve, azt mára lehet, hogy elfelejtették, aki viszont komolyan vette a jazzt és elmélyedt benne, az még mindig játszik. Egy zenész fennmaradását hosszú távon nem csupán a virtuozitása vagy a sikere befolyásolja, hanem az is, hogy képes-e fajsúlyos zenei állításokat tenni, amelyek kiállják az idő próbáját.

Akkor az sem igaz, hogy politikusabb lett a brit jazz, mint korábban? Mintha a Brexit adott volna egy nagy löketet, inspirációt a fiatal jazz-zenészeknek.

A világ lett politikusabb, mint korábban. A brit jazz mindig is az volt. Az elmúlt 5-6 évben a kultúrharc és a polarizáció sosem látott méreteket öltött. Most kell megküzdenünk a közösségi média és a Covid alatti izoláció és a társadalom atomizálódásának káros hatásaival. Sokan elfelejtették, hogy elsősorban mi tesz minket emberré: megfeledkeztek az empátiáról. Elképzelhető, hogy a zenészek több mindent valóra váltanak a jazz politikai lehetőségeiből, mert ezek az idők azt igénylik a zenészektől, hogy igaz és autentikus állításokat tegyenek. Az elmúlt években a politikusok, a vallási vezetők, az üzletemberek elveszítették a szavahihetőségüket, és lehet, hogy a zenészek esetenként drogfüggők vagy felelőtlen emberek, de bennük még maradt valami őszinteség, amit az emberek elé tárnak.

A nehéz idők jobb zenét szülnek?

Azt állítani, hogy Van Gogh csak azért tudott nagyszerű műveket létrehozni, mert levágta a fülét és csóró volt, szerintem csak képzelgés, nosztalgia egy sosemvolt aranykor iránt. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a művészet a társadalom állapotának egyfajta mellékterméke. Igenis hat a zenére, hogy igazi közösségekben vagy atomizált társadalomban élünk. A ’70-es években például a gazdasági és politikai nehézségek összekovácsolták a közösségeket Angliában és az Államokban is, az ipari válság fokozta a szakszervezetek iránti igényt, az emberek sztrájkoltak, élt a szolidaritás eszméje.

Az új zenei hullámok, mint a punk, a reggae, a dub, vagy a heavy metal ezekből a társadalmi körülményekből fakadtak. Bowie ikonikus figurája, Ziggy Stardust például biztosan nem született volna meg az akkori társadalmi felzúdulások és gazdasági nehézségek nélkül, mert ezekből sarjadt igény arra az eszképizmusra, amivel a glam rock szolgált. Az emberek hajlamosak elfeledkezni arról, hogy a zene ezer szállal kapcsolódik a társadalomhoz, amelyben megszületik, és úgy tekintenek rá, mint önmagukban létező zenei stílusokra, amikből csak úgy kölcsönözhetnek anélkül, hogy tudomásul vennénk, milyen miliőben, milyen gazdasági-társadalmi körülmények között játszották az adott zenét. Szerintem ez hiba.

A te zenédben hangsúlyosan megjelennek a fekete kulturális gyökerek, és ezzel nem vagy egyedül a brit jazzben. Említhetnénk a Sons of Kemetet is, amelynek vezetője, Shabaka Hutchings több lemezeden is játszott, ráadásul mindketten birminghamiek vagytok.

Igen, Shabaka is itt élt 5-6 évig, mielőtt Londonba ment jazzt tanulni. Pár hétig nálam is lakott, együtt gyakoroltunk, CD-ket cserélgettünk, és a The Live Box jam sessionjeit látogattuk. Hihetetlen energia jellemezte már akkor is, mind zeneileg, mind intellektuálisan. Először egy Courtney Pine-koncerten találkoztunk, ami egyáltalán nem véletlen: ez is jó példa a kultúra továbbörökítésére, a stafétabot átadására. Mindkettőnk családja barbadosi, Shabaka édesanyja és az édesapám ugyanarról a szigetről származnak (anyám jamaicai), és mindkettőnk szüleire nagyon hatott a rasztafári kultúra és öntudat. Az ő útlevelén még az államot írták a neve helyére… Ezek mind hatottak a személyiségünkre.

Minél többet játszom ezt a zenét, annál inkább rájövök, mekkora spirituális energiák rejlenek benne. Még csak most fedezem fel a jazz igazi erejét. Az angol feketékről sokáig azt tartották, hogy csak bizonyos szerepeket képesek ellátni a társadalomban. A jazz volt az egyik első kifejezési forma a fekete kultúrában, amely szétrobbantotta az elgondolást, hogy a fekete emberek alsóbbrendűek. A jazz ráébresztette a világot, hogy nemhogy egyenlők velük a feketék, de szuperhősök is vannak köztünk.

Hogyan fedezted fel a jazz spiritualitását?

Először magát a spiritualitást fedeztem fel, aztán elkezdtem templomokban játszani 14-15 éves koromban vasárnaponként, és ott jöttem rá, hogy a zene képes kifejezni olyasmit is, amit szavakkal nem lehet. Különösen a jazzben van meg az az erő, hogy összekösse az embereket. Számomra nem vallásos, de nagyon is spirituális tér, amit a jazz teremt. A jazz pedig egész konkrétan akkor kezdett el érdekelni, amikor 13 évesen találkoztam Wynton Marsalisszal. Egy dobos barátommal elmentünk a koncertjére itt, Birminghamben, és beosontunk a backstage-be.

És Marsalis szóba állt a két kamaszsráccal?

Persze. Rettentően inspiráló volt Wynton Marsalisszal beszélgetni a koncert után. Ezért is fontos nekem is, hogy szóba álljak a fiatalokkal, akik eljönnek a koncertekre, pláne manapság, amikor a közönség általában jóval öregebb és jóval fehérebb annál, mint akik feltalálták ezt a műfajt. Tovább kell adnunk a stafétabotot.

A hiphop és a jazz mindig kéz a kézben járt nálad?

Igen. A jazznek és a hiphopnak közösek a gyökerei, mindkettő az afrikai diaszpóra zenéje. A diaszpórának köszönhetően kialakult egy zenei lexikon, amelynek ugyanúgy része a hiphop, a reggae vagy az afrobeat, és mostanság eljutottunk odáig, hogy ezek a zenék szépen egymásba folynak és egyre nehezebbé válik beskatulyázni őket. Az első albumomat többen is kockázatos vállalkozásnak ítélték, azt mondták, nem szokás és nem is kúl egyszerre rappelni és jazzt játszani. Három-négy évvel később aztán minden második zenész azzal kísérletezett, hogy jazzt vigyen a hiphopba vagy fordítva. Ez is azt igazolja, hogy azt érdemes csinálni, amit érzel, nem azt, amit a piac diktál.

Te egy pillanatig sem kételkedtél benne, hogy működőképes ez a fúzió?

Az első lemeznél (Conversations with the Unseen, 2003) nem. A másodiknál (A Life in the Day of B19: Tales of the Tower Block) már igen, mert ott még tovább mentem a jazz és a hiphop fúziójában, és nem voltam benne biztos, hogy annyira sikeres lesz. De arra jöttem rá, hogy ha a lemeznek van egy átfogó témája, története, ahhoz sokkal jobban tudnak kapcsolódni az emberek, mint egy műfajhoz. A műfaji besorolás elég felületes módja a zene és pláne a művészek rendszerezésének. Ez egy jól bevált módszer a társadalom beszabályozására, amivel elhitetik a fiatal fekete vagy fiatal városi emberekkel, hogy hiphopot kéne hallgatniuk, a középkorú középosztálybelieknek pedig jazzt. Ezt ismertem fel a kétezres évek közepén, és erre reagáltam azzal, hogy ellene mentem a műfaji sztereotípiáknak.

Voltak zenészek, akik inspiráltak ebben?

Igen is meg nem is. Természetesen nem én találtam fel, hogy milyen izgalmas a jazzt hiphoppal vegyíteni, az A Tribe Called Quest, Steve Williamson vagy a The Roots jóval megelőzött ebben. Hallgattam, szerettem is a zenéjüket, de inspirálni sokkal inkább az a vágy inspirált, hogy a lehető legjobb MC és jazz-zenész legyek. A jazzben és a hiphopban is rettentő fontos a megmérettetés, hogy improvizációs vagy freestyle versenyeken csiszold a tudásod, és az is, hogy megtanulj olyan dalokat írni, amelyek megérintik az embereket. Én is erre törekedtem, és nem arra, hogy a példaképeimet utánozzam.

Volt olyan korszakom, amikor rengeteget hallgattam más szaxofonosok játékát, de nem azért, amit gondolnál. Ez a tanulási szakasz arra jó, hogy felépítsd a saját zenei szótáradat, hogy amikor majd játszol, ezek a hangok úgy törjenek elő belőled, ami csak rád jellemző. A kapitalista kultúrák a megszállottjai annak, hogy milyen címkéket lehet ráragasztani egy zenére, hogy minél jobban eladhassák és minél több pénzt keressenek vele, a művészeket viszont inkább az a kérdés mozgatja, hogyan tudnak önmaguk legautentikusabb verzióivá válni.

Rapperként más flow-ba visz a jazz, mint a többi műfaj?

Hogyne. Nem tudom, hogyan rappelnék, ha nem szeretném a jazzt. Úgy érzem, hogy részese vagyok egy ősrégi hagyománynak, amely visszanyúlik egészen Louis Armstrongig és Cab Callowayig. Számomra nincs olyan pont, ahol elkezdődik a hiphop és véget ér a jazz, mert ezek a tradíciók összetartoznak.

A The Legend of Mike Smith című, shakespeare-i jazzrap-lemezeden van egy vicces intró, amiben egy kiadó fejese azt ígéri a feltörekvő MC-nek, hogy befuttatja, és pár hónap múlva már ott fog virítani az arca a müzlis dobozokon. Te is kaptál hasonló ajánlatokat?

Volt pár hasonló beszélgetésem kábé 15 éve, amikor a zenészeknek még luxusirodákba kellett járniuk öltönyös fazonokkal tárgyalni. Ma ez már sokkal ravaszabb és ijesztőbb módon zajlik. Meg se kell mondaniuk, hogy mit csinálj, hogy sikeres legyél, mert ha egy zenész sok lájkot akar kapni, akkor cenzúrázza magát és eleve olyasmit alkot, ami nagyobb eséllyel válik virálissá. Ma már nincsenek aktatáskás fazonok, akik az orrod alá dugják a szerződést, hogy írd alá a pontozott vonalon és add el a lelkedet. Ez így szó szerint nem történt meg velem, de éreztem a nyomást, hogy ha mainstream sikerre vágyok, akkor fogadjam el a játékszabályokat, és dolgozzak együtt olyan előadókkal, akikkel nem feltétlenül szeretnék, viszont eladhatóbbá teszik majd a lemezt. A mai világban már minden a marketingről szól, és ennek a hatásai mindenen érezhetőek a politikától az oktatáson át a divatig.

Mennyire foglalkoztat, hogy hányan hallgatják a zenédet? A jazz manapság rétegzene.

Tavaly előadtuk a jazzkvartettre és kamarazenekarra írt új anyagomat, a White Jujut a London Symphony Orchestrával a Barbicanban. Először játszottam ott és rögtön telt ház előtt. [A Barbican Hall 2000 főt tud befogadni - a szerk.] Ez nagyon jó visszaigazolás volt, mert a digitális térben sose lehetsz teljesen biztos abban, hogy mennyire rezonál a zenéd az emberekkel. Lehet, hogy kapsz ezer lájkot valamire, arra meg, amire igazán büszke vagy, ötöt. Csak a koncerteken derül ki, mennyire organikus az „elérésed”, és hajlandóak-e az emberek kiszakadni a zenédért az okostelefonjaik és laptopjaik nyújtotta kényelemből. Emiatt inkább a művészi dolgokban keresem a visszaigazolást, mert az sokkal egészségesebb, mint a digitális térnek megfelelni. Amikor a YouTube vagy a Facebook elindult, még sokkal könnyebben lehetett kialakítani és fenntartani a kapcsolatot a követőtáboroddal, de manapság úgy tűnik, hogy már inkább az algoritmusok irányítják ezeket a platformokat.

Melyik lemezeddel vagy a legelégedettebb művészileg?

Mindegyik nagyon jó, mindegyiket meg kéne vennetek. Kétszer. (nevet) A The New Emancipation mostanában különösen erősen hat rám, talán azért is, mert szükségünk lenne a spirituális, mentális és faji emancipációnak egy második hullámára. Ez a lemez az Obama utáni világra reagált, az utána jövő The Legend of Mike Smith pedig a konzumerizmus mocsarára, amiről észre se vettük, hogy mennyire beleragadtunk. De remélhetőleg mindegyik lemezem kiállja majd az idő próbáját, mert nem népszerű stílusirányzatok, hanem olyan témák köré szerveztem őket, amikről akár ma is el lehet gondolkodni. A két legutóbbi albumom közül a Black Peril a száz évvel ezelőtti, Anglián és az Államokon is végigsöprő faji zavargásokról, a White Juju pedig a kultúrháborús fanatizmusról szól. Ezek készítése során arra jöttem rá, hogy ha tanultunk valamit a történelemből, az az, hogy semmit se tanultunk a történelemből.

Soweto Kinch február 19-én a Trafóban mutatja be Sax, Riots and Racism című műsorát, az estét Závada Péter és friss koncertzenekara nyitja, amellyel a Gondoskodás című verseskötetéhez írt zenei anyagot adják elő. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.

interjú: Soós Tamás