Semmi nem tud úgy feldobni egy filmjelenetet, mint egy jól eltalált zeneszám. BETÉTDAL című cikksorozatunkban a legmenőbb magyar rendezőktől kérdezzük meg, hogy ők melyik filmes zenehasználattól lesznek libabőrösek, illetve melyik az a dal, amit mindenképpen szeretnének belerakni egy filmjükbe. Ezúttal Lichter Péter válaszol, az ország legsikeresebb kísérleti filmes rendezője, aki könyvet írt Steven Spielbergről.
Lichter Péter nagyon termékeny alkotó. Az IMDb-n 28 filmet jegyez rendezőként (mostanában alkotótársával, Máté Borival közösen), köztük van a Fagyott május című posztapokaliptikus horror (nézd meg!), a Kertész Mihály és Bódy Gábor halál utáni beszélgetését megörökítő Üres lovak (nézd meg!), illetve a The Rub, ami Shakespeare Hamletjének sajátos feldolgozása Hajdu Szabolcs hangjával és régi filmekből vett részletekkel (nézd meg!). Emellett a Pécsi Tudományegyetem filmszakának tanszékvezetője, legalább fél tucat könyvet írt, és újságíróként is szokott dolgozni. Legközelebb az első Poirot-regényből (A titokzatos stylesi eset) készít filmet Mácsai Pál főszereplésével, illetve tervben van egy régimódi, egy helyszínes "whodunnit"-krimi is, persze némi csavarral.
Melyik a kedvenc filmjeleneted, ami alatt egy zeneszám szól?
Ha a film és a zene kapcsolatáról van szó, kicsit finnyás vagyok. A túlzenélt filmektől (például Tenet) kimondottan viszketek, és a meghatározó filmélményeim javarészében nincs zene (például a Jurassic Park T-Rex-jelenete), sőt, gyakran hang sem (például Stan Brakhage teljes életműve). De persze hazudnék, ha azt írnám, hogy nincsenek kedvenc zenés jeleneteim – egy gyors emlékszörfölés után ezeket válogattam össze.
Joe Cocker: Summer in the City – DIE HARD - AZ ÉLET MINDIG DRÁGA (John McTiernan, 1995)
Az egyik kedvenc filmem a dicső kilencvenes évekből: nagyon hosszan tudnék arról áradozni, hogy miért ez a legerősebb tétele a franchise-nak (frappáns önreklám: a következő könyvemben fogok is), de azt hiszem a legerősebb érv mind közül a csodálatos expozíció: a The Lovin' Spoonful Summer in the City című dalával összerakott dokumentarista montázs, amit minden kertelés nélkül szakít félbe a sztorit elindító robbanás, tökéletesen visszaadja a nyári New York zsúfolt-rohanós-ragadós hangulatát és plusz két perc alatt elindítja a filmet is, aminél őszintébb ódát még Woody Allen sem intézett a Nagy Almához.
Arvo Pärt: Spiegel im Spiegel – GERRY (Gus Van Sant, 2002)
A másik kedvenc zenés expozícióm a McTiernan-film ellentétje: a Gus Van Sant által rendezett Gerry első öt perce – ami két vágást vonultat fel, és egy megkapóan lepattant Mercedest – az egyik legvagányabb filmkezdés. Vagányságát tetézi, hogy Van Sant a főcím helyett egy kék felületet vág be a film elejére: csodálatos ötlet, minek vacakolni mindenféle betűkkel. Arvo Pärt zenéje a maga minimalista, kicsit giccses hangulatával jól passzol a filmhez, ami tulajdonképpen egy kissé félrement tisztelgés Tarr Béla előtt, de a maga abszurd koncepciójával és a sztárként akkoriban berobbant Matt Damonnal mintha meg is haladná a nagy elődöt. Én mindenesetre amikor először láttam (VHS-en!), teljesen odavoltam érte, és most is nagyon szeretem.
Salome Nolega with Luya Girls: Mulima Hale – MR. LONELY (Harmony Korine, 2007)
Ha pedig a filmvégi zenéről van szó, akkor Harmony Korine egyik kevésbé ismert filmje, a Mr. Lonely (magyar címe a semmitmondó Imitátorok) jut eszembe, amiben egy afrikai népdal szerepel. Korine amúgy a filmzene igazi nagymestere, szerintem mindenkinél, még Tarantinónál is jobb ebben a versenyszámban (lásd: Gummo főcíme, vagy a Spring Breakers Britney-jelenete és még sorolhatnám). A Mr. Lonely egy magához képest kimondottan lírai, kevésbé dadaista filmje (azt hiszem, egy hosszú, elvonós szünet után forgatta), amiben Werner Herzog is szerepel, meg van benne egy jelenet, amiben egy apáca kizuhan egy repülőből.
Nina Simone: Just in Time – MIELŐTT LEMEGY A NAP (Richard Linklater, 2004)
A másik kedvenc filmvégem, ami most eszembe jut: Richard Linklater Mielőtt lemegy a Napjának utolsó pár perce, Nina Simone-nal és egy nyitott véggel. Ez a jelenet a Before-trilógia csúcsa (sőt talán a Linklater-életművé is).
Melyik dalt szeretnéd mindenképpen használni egyszer egy filmedben?
A filmjeimben valószínűleg nem nagyon fogok dalokat használni a jövőben (sem), de ha választanom kéne egyet, akkor a The Beatles kései korszakából az A Day in The Life-ot választanám. A klasszikusok közül, azt hiszem, ezt az albumot (Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band) hallgattam meg a legtöbbször, ez a szám pedig egész egyszerűen tökéletes, a drámai váltásaival, a melankóliájával, a humorával. Valószínűleg bármilyen jelenettel vagy mozgóképpel csak elrontanám, ezért mondjuk azt, hogy a gondolatkísérlet kedvéért választom.
Milyen jelenetet képzelsz el hozzá?
Talán az lenne a legbölcsebb, ha nem is egy jelenethez használnám, hanem egy komplett montázsfilmet (= egy videóklipet) vágnék hozzá, mert olyan erős határozott, öntörvényű dramaturgiája van a számnak, aminek csak behódolni lehet, „használni” nem nagyon. Mindenféle találtfilmes képszeméttel viszont izgalmas Arthur Lipsett-szerű montázsflesselést lehetne hozzá rittyenteni, mondjuk az már más kérdés, hogy minek. Szóval inkább nem nyúlnék hozzá, maradjunk abban, hogy ez csak egy képzeletbeli montázs lenne, ami addig létezik, amíg elolvasod ezt a mondatot, utána huss, örökre eltűnik.
kérdések: Varga Ferenc
