Betétdal31: "Benne van minden, amit testileg és lelkileg okozhat egy dal" - Lőrincz Nándor

Semmi nem tud úgy feldobni egy filmjelenetet, mint egy jól eltalált zeneszám. BETÉTDAL című cikksorozatunkban a legmenőbb magyar rendezőktől kérdezzük meg, hogy ők melyik filmes zenehasználattól lesznek libabőrösek, illetve melyik az a dal, amit mindenképpen szeretnének belerakni egy filmjükbe. Ezúttal Lőrincz Nándor válaszol, akinek az első nagyjátékfilmje, a fenomenális Legjobb tudomásom szerint most csütörtökön kerül a magyar mozikba.

Lőrincz Nándor (állandó alkotótársával, Nagy Bálinttal együtt) csinált pár ütős kisfilmet (például a nagyon vicces 180/100 címűt Kovács Lehellel, illetve az Egyéjszakást, amiben Polgár Tamás maxolja ki a creepységet), rengeteg reklámot, egy tinisorozatot (Gimi), egy interaktív filmsorozatot (Chili vagy Mangó), valamint egy olyan videoklipet, amit több tízmillióan láttak szerte a világban (Boggie: Parfüm). Első mozifilmje, a Hámori Gabriella és Bodolai Balázs főszereplésével készült, kiborítóan feszült Legjobb tudomásom szerint című párkapcsolati dráma, amit már az Oscar-díjas Kenneth Lonergan (az A régi város, a Margaret és a Számíthatsz rám rendezője) is méltatott, amikor zsűrielnökként kikiáltotta egy spanyol filmfesztivál legjobbjának.

Melyik a kedvenc filmjeleneted, ami alatt egy zeneszám szól?

Túl sok ilyen van, ezért azt gondoltam, hogy inkább kettédobom diegetikus és nondiegetikus zenehasználat szerint, mert így legalább mondhatok többet. Na jó, így is túl sok lesz, bocs, túlzottan beindult az agyam a kérdéstől.

A csodálatos, de nyilvánvaló példákat (Kubrick, Tarantino, Wenders, Spike Lee, Xavier Dolan) többen említették már, ezért azokat fájó szívvel, de átugrom. Szóval ha nondiegetikusban gondolkodom, tehát amit a film szereplői nem érzékelnek, akkor az utóbbi évekből nagyon szerettem, ahogy Ruben Östlund A négyzetben használta Bobby McFerrin improvizációit. Annak idején a Circle Songst és az egyéb McFerrin-improesteket is agyonhallgattam, ezért is volt ennyire üdítő új kontextusba helyezve viszonthallani. Miközben jól szolgálja a jelenetek feszültségét, tartalmilag is pontos, mert McFerrin játékos ősi hangjai tökéletesen rímelnek a filmbeli "majomember" performance-ára, valamint az értelmiségi hallgatóság és az őserőkből táplálkozó performer közti humoros kontrasztra. Tehát itt a zeneválasztást magát értékelem nagyon, imádom a komplexitását.

Amit még nagyon bírok, ha valaki egy előadót/albumot szinte score-ként értelmez, és felhúz rá egy teljes filmet. Ilyen persze a Diploma előtt, de a kedvencem mégis az, ahogy Robert Altman használta Leonard Cohen balladáit a legalább annyira balladisztikus McCabe és Mrs. Millerben. Ennél is pofátlanabb amúgy, ha nem egy előadóra, hanem annak egyetlen dalára van felhúzva az egész film, ebből pedig a kedvencem az Éjféli cowboy John Schlesingertől, amiben a zseniális Harry Nilsson Everybodys Talkin'-ja csendül fel újra és újra, bármikor útra kel Jon Voight.

Mégis, a szívemhez a diegetikus dalhasználat áll talán még közelebb. Itt muszáj vagyok megemlíteni a frissek közül Steve McQueen Lovers Rockjából Janet Kay Silly Gamesét, komolyan mondom, aki nem látta azt a jelenetet, az azonnal szívja magába, mert benne van minden, amit testileg és lelkileg okozhat egy dal a tánctérben vonagló emberek között. Ha pedig ér olyat mondani, amit a szereplő maga énekel, akkor egyértelműen Pawlikowski körfahrtja ugrana be a Hidegháborúból, ahogy Joanna Kulig elénekli a film emblematikus dalának jazzesített verzióját.

De a nagy kedvencem Woody Allen Hannah és nővérei című filmjéből az a csodálatos jelenet, amikor Michael Caine Barbara Hershey-t fűzi Bach-ra. A zenehasználat itt tökéletesen szolgálja a dramaturgiát: elindul az F-moll concerto, amibe majd beleszakad a szerelmes szív, majd amikor Caine már képtelen uralkodni az ösztönein, egyszerűen ráveti magát Hershey-re, aki meglöki a lemezjátszót, és a tű átugrik egy sokkal kevésbé meghitt hangulatú tételre ugyanezen Bach-művön belül.

Ha pedig a diegetikus és nondiegetikus határán táncolunk – erre is sok példa van nyilván –, akkor a választásom egyértelműen David Lynch Veszett a világa, mert amit ott Chris Isaak Wicked Game-jével művel, az biztosan senki másnak nem jutott volna eszébe. Két etapban szól a dal, csak instrumentál (kivéve egyetlen Isaak-es hajlítást), és mindkét esetben kicsit olyan, mintha az autórádióból szólna, pedig ezt se a keverés, se a dramaturgia nem hitelesíti. Az első alkalommal Sailor és Lula közt lezajlik a film legbizarrabb dialógja (pedig sok ilyen van), a következő etap pedig minden idők legszebb autóbaleset-jelenete, amikor Sailorék megtalálják az előttük kisodródott autó maradványait és a rúzsát kereső haldokló lányt – itt emlékeim szerint Badalamenti score-jába is átkeveredünk röviden. Ahogy visszaszállnak az autóba, újra jön a Wicked Game alapja és az a bizonyos egyetlen hajlítás. Úgy tökéletes, ahogy van.

Melyik dalt szeretnéd mindenképpen használni egyszer egy filmedben?

Nem meglepő módon erre is túl sok dal ugrik be. Amúgy az tök jó, hogy a reklámfilmezésben ezt kicsit kiélhetem, mert ott mindig konkrét moodok alapján dolgozik a zeneszerző, sőt egyszer még a konkrét daljavaslatomat is megvették az egyik reklámhoz, ami az egyik kedvenc Syrius-számom volt. Évekkel ezelőtt pedig volt egy websorozat, ahol gátlástalanul használhattunk bármit, mert akkor még vadnyugati állapotok uralkodtak a netes felhasználás terén, itt is csomó kedvencemet elsüthettem, például a Cymande-től a Brothers On The Slide-ot, vagy David Bowie-tól a China Girlt.

A jazz-mániámat még csak egy diákszínjátszós színdarabomban sikerült eddig kiélnem kamaszkoromban, szóval többek közt várat magára Miles Davistől az It Never Entered My Mind, Chet Bakertől a No Problem, Grant Greentől az Idle Moments, és még sorolhatnám. De egy ideje nagyon látom a képsorokat két Harry Nilssonra (Early in the Morning, Without Her), a The Kinkstől a Nothin' In The World...-re, a The Turtlestől a You Showed Me-re, vagy Gloria Ann Taylortól a How Can You Say Itre.

Milyen jelenetet képzelsz el hozzá?

Legyen akkor Nilssontól a Without Her. Régóta a fejemben van egy film, ahol egy hosszú éjszakai randi először szexbe torkollik, majd egy-két óra alvás után a lány hirtelen rosszullétét követően egy kórházban folytatódik. A lány teljesen a srácra van utalva, csak fél napja ismerik egymást, de nagyon működött köztük minden. Azt a bizarr párhuzamot mutatnám meg, hogy pár óra elteltével mennyire mást tudnak jelenteni ruhadarabok, testrészek, érintések. A srác számára nagyon távolinak tűnik az éjjel, amikor játékosan lerángatta a lány zokniját, aki most eszméletlenül fekszik előtte a kórházi ágyban, és feljebb húzza az egyik lábán ugyanazt a félig lecsúszott zoknit, hogy ne fázzon meg a hideg kórházi szobában.

Tisztán hallom a Without Her furcsán barokkos csellószólamát és fuvolahangját, ahogy a semmiből hullik rá a felelősség erre a srácra, aki élete egyik legjobb éjszakáján van túl, miközben odaadják neki a nővérek egy zacskóban a lány összehányt cuccait, köztük azt a csipkés franciabugyit, amit csak akkor vesz fel, ha nagyon akar tetszeni.

De ha diegetikus, akkor nagyon szeretnék egyszer egy olyan jelenetet, ami a bluetooth hangszórós egymásra licitálást mutatja be, amikor egy pár kiköt egy albérletben, mutogatják egymásnak a kedvenc dalaikat és együtt őrülnek meg rá. Illetve nagy álmom egy film, aminek meghatározó helyszíne egy budapesti karaoke-bár, ahol a bebaszott vendégek a legjobb számokat teszik tönkre, miközben a legpocsékabb dalok tudnak jól elsülni.... Van egy sötét karaoke-műsorvezetős múltam is az SzFE-s egyetemi évekből.

kérdések: Varga Ferenc
headerfotó: Clara Ramirez Altabas