Ha Lorde-ot, Lana Del Reyt vagy Taylor Swiftet kérdezzük, ódákat zengenek állandó alkotótársukról, Jack Antonoffról. Ha azonban a popcsillagok rajongóihoz fordulunk, ugyanilyen eséllyel találkozhatunk utálkozó véleményekkel. De hogyan lett megosztó figura ebből a jól fésült, pápaszemes pasasból? Miért ő a 21. század legkeresettebb sztárproducere? Ez a cikk először a Recorder magazin 88. számában jelent meg.
„Lorde Solar Powerje után meg kéne fosztani a trónjától Jack Antonoffot” – harsogja egy idén nyár végén megjelent elemezés címe az AV Clubon. „Jack Antonoff, a megosztó rendes srác” – olvasható a tömör jellemzés a Pitchfork portrécikkének címében. Nem annyira meglepő a 37 éves zenész-producerre irányuló kitüntetett figyelem, tekintve, milyen durva másfél évet tudhat magáénak: ő bábáskodott a The Chicks Gaslighterje, Taylor Swift folklore-ja, Lana Del Rey Chemtrails Over The Country Clubja, St. Vincent Daddy’s Home-ja és Lorde Solar Powerje, vagyis 2020 és 2021 legjobban várt lemezei fölött.
Antonoff zenészként kezdte a pályáját, kamaszkorában punkzenekarokban mozgott, majd egy ideig a Steel Train nevű indie zenekarban frontemberkedett. 2008-ban Nate Ruess énekes-dalszerzővel megalapította a fun.-t, 2012-ben pedig sikerült összehozniuk egy mainstreamen átütő slágert, a grandiózus refrénjével hódító We Are Youngot. De Antonoff nem turnézó gitárosként képzelte el a folytatást, így a zenekar jelenleg szünetel, ő pedig 2014 óta két vágányon halad: a producerkedés mellett viszi saját szólóprojektjét, a Bleacherst, amely idén jött ki harmadik nagylemezével (Take The Sadness Out Of Saturday Night) – a rossz nyelvek szerint ezt is gyanúsan Lorde új megjelenéséhez időzítve, akárcsak a 2017-es Gone Now-t.
Első fontos mérföldkövének az Out Of The Woods című dalt tekinti Taylor Swift 1989 című lemezéről: mint mondja, ez volt az első alkalom, hogy valaki teljes jogú producerként kezelte. Aztán jött a 2017-es bombaév: újabb mérföldkőnek számít, hogy ekkor jelent meg először egy olyan album, amit elejétől a végéig alkotótársként jegyzett (Lorde Melodramája), plusz még behúzhatott magának négy dalt St. Vincent Masseductionján, nagy port kavart Taylor Swift Reputationjével és a Look What You Made Me Do-val, és szokása szerint mélyre ásott Pinkkel a Beautiful Trauma sorlemez címadó szerzeményében. Ehhez mérhető éve lett az idei is.
A friss sikerekkel párhuzamosan azonban felerősödni látszanak az Antonoff munkásságával kapcsolatos kritikai hangok is – jelesül, hogy rátelepszik a túlnyomórészt fiatal női előadókra, akikkel együtt dolgozik, uniformizálja őket, megnyesegeti az egyéniségüket. „Én nem egy Jack Antonoff-lemezt készítettem, hanem egy Lorde-lemezt” – kényszerült leszögezni az új-zélandi énekesnő a Solar Power megjelenése előtt. „Segített a létrehozásában, de mind a produceri munkát, mind a hangszerelést tekintve egyértelműen alávetette magát az én akaratomnak.”
Nem meglepő persze az se, hogy egy slágergyárost sablonossággal, formulák túlhasználásával vádolnak. Megkapta ugyanezt Max Martin és Dr. Luke is. Antonoff viszont módszereiben és a nyilvánosság előtt kultivált személyiségében is megkülönbözteti magát az említett sztárproducerektől. Míg például Dr. Luke-tól mára elhatárolódott a legtöbb sztár (bár nem az összes), miután Kesha nemi erőszakkal és bántalmazással vádolta meg, Antonoff rendszeresen nyilatkozik arról, mennyire rühelli a macsókultúrát. „Nem bírom a farokméregetős rockot. Nagy a különbség a keménység és a macsóság között. Az egyik oldal varázslatos. A másik borzalmas. A kemény: csodálatos. A macsó: szar. A Fleetwood Mac kemény. A Kiss macsó” – vezette le preferenciáit egy Rolling Stone-nak adott interjújában.
 |
| Jack Antonoff és Lana Del Rey |
Martinékkal ellentétben továbbá Antonoff nem előre gyártott dalokkal, késztermékekkel házal az énekeseknél, és nem hisz a „track and hook” módszerben sem, amikor több producer külön dolgozik az alapon és az énekdallamon, és modulokból rakosgatják össze a kész dalokat. Alkotótársként már a dalszerzési folyamat elejétől szeret együtt lenni az énekesekkel: terápiás folyamatként írja le a közös munkát, ahol egyre személyesebb mélységekbe próbál leásni a művészekkel. Kedvenc kérdése: „Mi a legrosszabb dolog, ami valaha történt veled?” Kedvenc kombója: himnikus, eksztatikus popdalok, apró darabokra morzsoló szövegekkel.
„Egy popdal megírása mindig vérpezsdítő, mintha a tengerparton kutakodnál fémdetektorral rejtett kincsek után... vagy rájönnél, hogy épp elmentél mellettük.” Ezt 2017-ben fogalmazta meg a Vulture-nak írt cikkében, amelyben a tökéletes popsláger megírásának titkát fejtegeti. A cikk alapján hitvallásának sarokpontjai közé tartozik, hogy kihívás elé állítsa a hallgatót, Michael Jackson, Prince, a Fleetwood Mac és Kendrick Lamar példáit emlegetve a lebutítás gyakorlatával szemben. Őszinteséget, nagy érzelmeket követel meg magától és az előadótól, és mindig valamilyen nagy koncepcióból indul ki, ami megelőzi a beat és a dallam megírását.
Nahát, ezekben is benne volt Antonoff keze?!
Jack, Tegan & Sara
- Troye Sivan feat. Betty Who: Heaven
- Tegan and Sara: How Come You Don’t Want Me
- Carly Rae Jepsen: Want You In My Room
- Kevin Abstract: Baby Boy
- FKA twigs feat. Future: holy terrain
Ennél egy fokkal beszédesebb, amikor belemegy a hangszerelés részleteibe: kiemeli például, hogy a Bleachers Don’t Take The Money című dalához a Queentől vette át a bombasztikus dobhangzást – egész konkrétan megvásárolva ugyanazt a dobszerkót, amit a Live Aid segélykoncerten használtak. Vagy hogy mennyire rajong Bruce Springsteen nyolcvanas-kilencvenes évekbeli szintihangzásáért. És hát nem is nehéz felfedezni saját zenekaraiban, vagy épp a sztároknak írt slágerekben gyerekkora, a nyolcvanas évek popzenéjének retro-imádatát. A Bleacherst több kritikában is nemes egyszerűséggel Springsteen-cosplaynek titulálják, és az is sokatmondó, hogy a formáció 2017-es turnéjához Antonoff újra felépítette, majd afféle bizarr művészeti installációként hordozta körbe a gyerekszobáját az USA-ban.
Nagyszabású, együtténeklős refrének, szomorkás szintik, dús vonóskörítés, vastag dobok – ezekkel a jellemzőkkel a 2017-es év Antonoff-produkcióit lehetett leírni. Az Antonoff-ellenesség azonban sokkal inkább kiütközik most, amikor ezt a maximalista hangzásvilágot felváltotta a gitárközpontú, enyhén pszichedelikus indie folk, softrock ábrándozás. Tényleg pont egyszerre váltott nyugiba Lana Del Rey, St. Vincent és Lorde? Vagy Antonoff a ludas? Tény, hogy az olykor már fárasztó nosztalgikusság változatlanul dominál, illetve a visszafogott hangszerelés számunkra is át-átcsúszott az unalmasságba a fenti hármasnál. De a Pitchfork-cikk érvei ugyancsak meggyőzőek: ha elvetjük azt a káros gyakorlatot, hogy a zseniálisnak kikiáltott férfi producer érdemének tekintjük a velük dolgozó női előadók sikerét, akkor nincs jogalapunk teljes egészében rákenni a szóban forgó előadók esetleges gyengébb eresztéseit se.
szerző: Huszár András
