A filmelőzetesekben több mint egy évtizede ironizálva vagy didaktikusan használt lelassított, drámai sláger-feldolgozások végtelen sorában egyaránt találni ötletes, értékes és csapnivaló megoldásokat is. Ez a cikk először a Recorder magazin 88. számában jelent meg.
Az első, 2006-os Gears of War előzeteséből sok minden nem derült ki ugyan a kultikus akciójátékról, annak apokaliptikus atmoszféráját viszont kézzelfoghatóvá tette egy dal, amit mindenki túl sokszor hallott már. Michael Andrews és Gary Jules Donnie Darkóhoz írt világtemető Tears for Fears-feldolgozása hangvételében és dalszövegében is remekül illett a játékhoz, miközben az újragondolt Mad World gyásztempója látványosan ütött el a Gears of War darálós játékmenetétől. Az elmúlt több mint egy évtizedben az ilyen és ehhez hasonló slágerfeldolgozások gyorsan meghódították a filmelőzetes-gyártást is, használatuk pedig múlhatatlannak tűnő trenddé vált.
Az első említésre méltó előzetes, amiben a belassult, komor dalátdolgozás prototípusát ki lehetett szúrni, A közösségi hálóhoz köthető. David Fincher remekének első előzetesében Mark Zuckerberg (azaz Jesse Eisenberg) stockfotókból körvonalazódó kifejezéstelen mozaikportréja alatt a Radiohead Creepjét énekli kétszáz belga lány. Konkrét filmképek hiányában is tömören foglalja össze ez a dal a film olyan központi témáit, mint az emberi kapcsolatok hiánya, az elidgenedés és az elszigetelődés. Ahogy az énekesek egy emberként kántálják, hogy „You’re so fucking special”, azt nem kell hova ragozni.
A Scala & Kolacny Brothers kórusából A közösségi háló előzetese sztárt csinált, feldolgozásaikat sorra kapkodják el: többek között a Zero Dark Thirty trailerében a Metallica Nothing Else Mattersét dalolják, Lou Reed Perfect Day című balladájának kórusverziója pedig Pablo Larrain Spencerének előzetesében tűnik fel. Dalaik alapján könnyen definiálható ez az idézőjeles műforma. Kell egy ismert dal, a hangszerelését le kell csupaszítani szólózongorára vagy mondjuk minimális elektronikára, a tempót pedig vissza kell venni, drámaian, hogy a letisztult dallamokra ráúszhasson a „sejtelmes”, „melankolikus”, vagy „kiábrándult” vokál, ami aztán a dal középtájékán teátrálisan kirobban. A dalszövegnek továbbá – suttyó esetben a dal címének – valamilyen szinten illik utalnia a filmre.
Szép számmal akadnak olyan előzetesek, amelyekben a feldolgozott sláger és az adott film története, érintett témái vagy hangulata könnyen párosítható. Túl könnyen. Sarah Connor a Terminátor: Sötét végzet előzetesében Björk Hunter című dalának feldolgozására lövi szét rakétavetővel az aktuális halálosztót: a párhuzam közérthető. A Bosszúállók: Ultron korának előzetesében a Disney Pinokkiójából ismert I’ve Got No Strings újragondolása hasonlóan mászik a néző arcába: mindenki érti, a filmben egy mesterséges intelligencia szabadul el népirtás céljából. David Bowie meg tombol a sírjában a Gang of Youths Heroes-feldolgozásától, ami csak akkor lehetett volna didaktikusabb, ha Az Igazság Ligája helyett a Hősök előzetesében szólal meg. A Rozsomáktól búcsúzó elégikus Logan traileréhez viszont semmi más nem illik annyira megindítóan, mint a Hurt, Johnny Cash „jobb, mint az eredeti” Nine Inch Nails-feldolgozása.
Az ilyen feldolgozásdalokat gyakran használják filmelőzetesekben ironikusan. Ezekben az esetekben a film műfaja, témája, cselekménye és atmoszférája áll szemben az adott dal hangulatával vagy dalszövegével. A legtisztább példája ennek a mára kínossá vált megoldásnak az Űrvihar trailerében látható. Felcsendül Louis Armstrong What a Wonderful World című dalának „előzetesített” verziója, a néző pedig egyből reagál is a varázslatra: hohó, a debil katasztrófafilm világvégétől rettegő világa nem is olyan wonderful. Baz Luhrmann A nagy Gatsby-jének előzetese a The Turtles Happy Togetherének feldolgozásával ugyanezt játssza el: nem, a film szereplői nem boldogok együtt.
A Mad Max: A harag útjának egyik első előzetese megkerüli a sületlen ironizálást, a rommá használt Mad World és a What a Wonderful World helyett Cat Stevens Wild World című dalára épít, amit a film zeneszerzője, Junkie XL fogalmazott át: az eredeti szám szerelmes-szakítós szövege a szétmosott, suttogott, zajos zenei közegben és George Miller poszt-apokaliptikus mesterművének valóban vad kontextusában kerül új megvilágításba. Arra viszont, amikor egy előzetesben hallható feldolgozás új értelmezést nyer, van egy jobb példa.
Nia DaCosta Kampókéz-folytatásának trailerében a Destiny’s Child Say My Name című magnum opusának átirata szól, nem akárhogy. Az eredeti sláger üde popcsillogása sehol, a szinte felismerhetetlenségig szétszedett feldolgozás Bernard Herrmannt idéző Psycho-hegedűvel, rémisztő zongorafutamokkal, zakatoló ütősökkel és persze kísérteties női énekkel sokkol. Nem csak arról van szó, hogy lassabb és morózusabb: ez a sátáni dal a Kampókéz előzeteséhez készült és tökéletesen illeszkedik Philip Glass ikonikus filmzenéjéhez is. A refrén ugyan túlságosan egyértelműen referál a horror cselekményére, iróniának viszont nyoma sincs. Szatirikus, morbid fekete humor ez.
Kevésbé kifinomultan kap új olvasatot Beyoncé Crazy in Love című alapművének nevetségesen buja átdolgozása A szürke ötven árnyalatának előzetesében (a saját dalát újrakomponáló énekesnőnek jár a taps). Ha már itt tartunk, a 2018-as Tomb Raider trailerében hallható vészjósló Survivor-verzió is említhető itt: a dalválasztás példás, a feldolgozás viszont tipikus.
Jól jelzi azt, hogy mennyire reflexszerű megoldás lett ez a feldolgozásosdi, hogy sokan már hasra csapva, csak úgy rádobnak egy ilyen dalt az előzetesre. Mit keres például Johnny Cash I Walk the Line című elhasznált dalának Halsey által elkövetett átdolgozása a 2017-es Power Rangers előzetesében? Mi köze a dalnak – bármilyen szinten – a színes cuccban pattogó harcosokhoz? Milyen line van a filmben, amin valaki walkol? Rejtély.
Noha a szóban forgó feldolgozásoknak nemcsak a minősége, hanem létjogosultsága is kérdéses – valószínűleg senkinek nem tűnne fel a hiányuk –, céljuk és funkciójuk azonos. Az előzetesek nézői akarva-akaratlanul is elagyalnak azon, hogy mely dalok változatait hallják. Mikor pedig megvan, hogy „aha!”, az egyszerre hozza magával a felismerés gyermeki örömét és az ismerősség biztonságérzetét. Ráeszmélés ez egy olyan újszerűségre, ami nem is olyan újszerű. A trailerek és nézőik között kiszámított játék jön így létre. Felcsigázott érdeklődés, energiák invesztálása és cinkos összekacsintás: hátha a film is olyan „cool” lesz, mint amilyen a feldolgozás.
Végső soron azonban ezeknek a daloknak a jelentős hányada csak az álomgyári újrázásmánia minden kreativitást nélkülöző futószalagterméke. A sorozatosított filmek, a kényszeres franchise-építés, a reboot- és remake-korszak zenei megfelelői. Folyamatos újracsinálása mindannak, ami korábban működött és jövedelmezett, csak mindig egy kicsit másként, épp annyira, hogy még valamennyire csábító maradjon. Hogy túl sokat ne kelljen gondolkodni a jegyvásárláson.
szerző: Pernecker Dávid
