Betétdal20: "Titkos kapukat nyitnak meg a nézőben" - Enyedi Ildikó

Semmi nem tud úgy feldobni egy filmjelenetet, mint egy jól eltalált zeneszám. BETÉTDAL című cikksorozatunkban a legmenőbb magyar rendezőktől kérdezzük meg, hogy ők melyik filmes zenehasználattól lesznek libabőrösek, illetve melyik az a dal, amit mindenképpen szeretnének belerakni egy filmjükbe. Ezúttal Enyedi Ildikó válaszol, akinek legújabb filmje, A feleségem története szeptember 23-án, azaz most csütörtökön kerül a mozikba.

"Az foglalkoztatott mindig, hogy mi ez az egész élet, miért vagyunk itt. Tehát az élet úgynevezett nagy kérdései, amiket az embernek nem illik tizenkilenc éves kora után föltennie. Talán ez közös a filmjeimben" – foglalta össze ars poeticáját Enyedi Ildikó a Filmvilágnak. 33 évesen forgatta első filmjét, Az én XX. századomat, ami az 1989-es cannes-i filmfesztiválon elnyerte a legjobb első filmnek járó Arany Kamera-díjat.

Enyedi Ildikó 1988-ban Az én XX. századom forgatásán, illetve 1994-ben Velencében

Következőnek egy nemzetközi produkcióba vágta a fejszéjét, ez volt a Sadie Frost és Gary Kemp (a Spandau Ballet gitárosa) főszereplésével készült Bűvös vadász, amelynek egyik producere David Bowie volt. Az 1999-es Simon mágus után 18 évig nem készített nagyjátékfilmet ("Ez hiány volt, és kidobott idő" – mondta erről az időszakról), rendezett viszont egy csomó részt a Terápia című HBO-sorozatból. A nagy visszatérése a Testről és lélekről volt, amely megkapta a Berlinale fődíját, Oscar-díjra jelölték, és nagy kasszasiker lett itthon. Harmincéves rákészülés után megvalósíthatta álomprojektjét, Füst Milán híres regényének, A feleségem történetének nagyszabású adaptációját, amely a cannes-i versenyprogramban debütált a nyáron, és a hét második felétől már a magyar mozikban is látható.

Melyik a kedvenc filmjeleneted, ami alatt egy zeneszám szól?

Máris megszegem a kérdés által lefektetett szabályt, mert nem tudom megállni, hogy ne két példát hozzak a sok kedvencből.

Törvénytől sújtva (1986) - Tom Waits: Jockey Full of Bourbon

Amikor a zene nem aláfest, kiegészít, átszínez, értelmez, hanem amikor a zene lényegileg egy a filmmel. Amikor a a párhuzamos travelling képeivel együtt valami mágikus módon titkos kapukat nyitnak meg a nézőben egy olyan mély tudásról, amiről fogalma sem volt, hogy birtokában van. Akkor is, ha ismeri a szubkultúrát, amibe épp beinvitálják, de ami a legfurcsább, hogy akkor is, ha nem.

2001: Űrodüsszeia (1968) - Johann Strauss: Kék Duna keringő

Az egyik legerősebb példája annak, hogy, ha két kulturálisan nem automatikusan összeillő elemet – képet és hangot – teszel egymás mellé, akkor az elménkben emiatt kialakuló csikorgás olyan gazdag áradatát eredményezi a gondolatoknak, hogy a filmkészítő többórányi dialógot spórol meg vele. Intellektuális kaland, ami a zene kulturális beágyazottságára épít, de érzéki hatása miatt nem áll meg az iróniánál. A rendező így egyszerre tud tűpontosan, mégis a verbalitásnál jóval komplexebben fogalmazni.

Melyik dalt szeretnéd mindenképpen használni egyszer egy filmedben?

Paperdeer: Gazsiafter. A zenét és a hozzá készített animációs klipet.

Milyen jelenetet képzelsz el hozzá?

Valamikor a jövőben egy “Földjáró” ereszkedik le az addigra lakatlanná vált Föld felszínére. Egy távoli bolygón izgatottan figyelik, hogy mit talál. A szerkezet egy hulladékkupacban heverő hard drive-ról ezt az egyetlen tartalmat tudja lementeni. A hangmintázatot és a vizuális mintázatot valamifajta komplex írásként értelmezik és megfejtik. Egy vicces és izgalmas történetet olvasnak ki belőle a kampukákról, ami náluk egyfajta kocsonyás, busznagyságú állat, amin szeretnek nyargalászni. Nagyon tetszik nekik a történet, meg is hatódnak, és sokat nevetnek. Megdöbbennek, hogy ezen a távoli bolygón – a mi Földünkön – léteztek valaha kampukák. Ennek fényében teljesen újraírják az eredettörténetüket. A szkeptikusokat felkoncolják.

kérdések: Varga Ferenc