Nem olyan híres, mint Freddy Kruger vagy Jason Voorhees, pedig a neve ötszöri tükörbe mondásával megidézett gyilkosnak is ott a helye a slasher panteonban. Összevetjük az eredeti filmet a legújabb változattal, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsük, melyik az alul- és melyik a túlbecsült horror. Ez a kritika először a Recorder magazin 87. számában jelent meg.
Az új Kampókéz még az időnként hiteltelen bakugrásokkal és szájbarágós párbeszédekkel együtt is gondolatébresztően, serkentően hatna, ha nem létezne az 1992-es eredeti film. De létezik, Nia DaCosta közel 30 évvel későbbi folytatása – volt még köztük két Kampókéz-film – pedig elkövet egy hatalmas hibát. Fogja az elődjében a szövegszint mögött lévő, árnyaltan kezelt tematikus jelentésréteget, didaktikusan kiemeli, és hátradől, hogy ezzel kész is van a modernizáció, tovább is van fűzve az alapgondolat. Holott már a ‘92-es verzióban is vastagon ott volt a dzsentrifikációs probléma, a gettók démonizálásának hatása, a lakók elszigeteltsége, a többségi társadalom lenézéssel vegyes antropológiai-bulvár kíváncsisága, amelyekbe beágyazódnak a múlt társadalmi bűneit megtestesítő kampókezű gyilkos kaszabolásai.
Most mindezt kimondatja a Jordan Peele közreműködésével jegyzett forgatókönyv a megújult Cabrini-Green lakótelepbe frissen beköltöző, felső-középosztálybeli művészvilágban mozgó főhősökkel, direktben – és a fináléhoz érve mesterkélten – reflektálva az amerikai feketéket érintő atrocitásokra. Nem állít igazán újat, csak hangosabban a régit. A ‘92-es Kampókéz épp hogy alulértékelt a maga műfajában: a klasszikus slasher-hullám lecsengése és a Sikoly-széria posztmodern-ironikus zsánerfeltámasztása közé ékelődve sokkal több egyszerű mészárlásnál a szokatlanul elemelt, szimbolikus rendezésnek, Philip Glass minimál-operai kísérőzenéjének, és főként Tony Todd delejes, mélyről jövő és mélyen rezonáló jelenlétének köszönhetően.
DaCosta atmoszférateremtésben és vizuális megvalósításban nem is marad alul, kerüli az elcsépelt horroreffekteket, ő is Clive Barker forrásnovellájának mitikusságára épít, megőrizve folklór jellegét. Mégis olyan esetleges az egész, mégis hiányzik a forma mögül a valóban radikális, zavarba ejtő gondolat, csak a kötelező elemek lettek kipipálva a katalógusból.
Kampókéz (Candyman, 1992)
Rendező: Bernard Rose
Mozibemutató: 1993. május 14.
Osztályzat: 9/10
Kampókéz (Candyman, 2021)
Rendező: Nia DaCosta
Mozibemutató: 2021. augusztus 26.
Osztályzat: 5/10
szerző: Huszár András
