Ha azt kérdik, melyik az az album, aminek minden egyes száma felkavar, mindegyikből határtalan életöröm és újra meg újra kibuggyanó fájdalom ordít bele a világba, és teljesen mindegy, húsz éve vagy tíz éve vagy tegnap tettem be először a fülembe, ugyanazt érzem: hogy itt most rohanni kell, előre, lóháton vagy motoron, mindegy, de az életet így kell élni, kirobbanó lendülettel és finom melankóliával, akkor az a Stories from the City, Stories from the Sea PJ Harvey-tól. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2000-ben.
Valamikor 1999-ben az angol Polly Jean Harvey átköltözött New Yorkba egy kis zeitgeistért, mert érezte, és jól érezte, hogy új impulzusokra van szüksége. Majdnem egy éven át élt ott, és közben megírta a Stories... lemez nagy részét. Az amerikai áttörés már ‘95-ben megvolt, az MTV-ben érzékin ringó víz alatti csípőt és a Down By The Watert nehéz is lett volna felejteni.
Addig azt se tudtam, ki ez a húszkilós, elképesztő kisugárzású nő, utána meg lóhalálában másoltattam kazettákra a korai Dry-t meg Rid Of Me-t Szófia egy eldugott kis lemezboltjában a Vitoska Bulevárd sarkán, ahol a szakállas, szótlan muki az írógépén kopogta le pergamenszerű, vékony papírkákra, hogy “4. Rub ‘Til It Bleeds” meg “5. Hook”, aztán első-második-harmadik próbálkozásra bedugta a BASF-kazettatokba, hogy tudjam azért, mit hallgatok, és eladta az egész csodát tíz leváért. Ez 1995 volt még, a CD-kben a szakállas valamiért még nem hitt, nekem meg mindegy volt. Egyetemi évek, szenvedélyes, éjmély gondolatok, félkész próbálkozások, elszánt, végzetes hibák, Lick my legs, I’m on fire.
Erre jött a 1998-as Is This Desire?, egy zaklatott, káoszos kiáltás az elveszített szerelem felé, majd 2000-ben az új album, ami bevallottan új irányt vesz, és tompít az addigi lemezek nyersebb, direkt, szakadt hangzásán. A Stories... dalaiban Harvey a csilingelő poppal kokettál, és milyen jó ez, mert megmaradt a feszes dob és a könyörtelen, sokszor torz gitár, de felfedezte a zongora dallamos, puha, finom melaszát, amivel leöntötte és beborította az egészet.
A Stories... lemezen PJ Harvey engedélyt ad magának, hogy örömet keressen, okozzon és találjon. 25 évesen, újra Budapesten, éppen erre a felvállalt, bátor örömre volt szükségem, mert ekkor láttam már, hogy az élet nagyrészt a munkahelyi falióra, a lejárt havibérlet meg a mérőállás-jelentés, és csak rajtam múlik, mennyire vagyok hajlandó ezt megbocsátani magamnak. Harvey amerikai akcentussal, mint egy 2000-es Patti Smith, derűt és erőt sugározva, humorral, játékkal vitt, emelt át a sötétségen. Ezen a lemezen fény, energia és harmónia felelgetnek egymásnak, minden mozgásban van, minden előre lök, de közben azt ígéri, velem marad, végig elkísér.
Nem is szólnak a dalok másról, mint a mozdulatról és a mozdulat nyomában fellobbanó érzelem egyszerű erejéről, várostól városig vándorló, fáradhatatlan utazókról, álombéli lovakról, egymáshoz odasimuló vagy éppen egymásnak búcsút mondó emberekről. Thom Yorke több dalban vokálozott ezen a lemezen, a This Mess We’re Inben pedig oda-vissza felelgetős duettet énekelnek kurta pillanatokra egymásba szerelmesedő, aztán továbblendülő nagyvárosi férfiakról és nőkről. Fontos időszak ez mindkettőjüknek: ugyanebben a hónapban, alig pár héttel korábban, 2000. október elején jelenik meg a Kid A, és berobbantja a Radioheadet Amerikában.
A Stories...-ért PJ Harvey a következő évben elnyerte a legjobb brit albumnak járó Mercury-díjat, és a mai napig ez az egyik legsikeresebb lemeze. Minden dala belém ivódott. Mindig ott van bennem, annak is, aki voltam, annak is, aki leszek, ahogy Polly Jean hosszan elnyújtva, félig lehunyt szemmel, ezer csengettyű hangja mögül újra meg újra zúgja a lemez utolsó szavait: We float / Take life as it comes.
szerző: Mesterházy Lili
Nem csak PJ Harvey volt menő 2000-ben, hanem például a Radiohead, a Gilmore Girls, a Tigris és sárkány, Jennifer Lopez és Don Hertzfeldt is. Olvass még több cikket a Recorder magazin idei utolsó számából, amiben két évtizedet ugrottunk vissza az időben!
