Björk hattyúruhában ment az Oscar-gálára, de előtte végigszenvedte a forgatást. Remekmű vagy nyomorpornó húsz év távlatából a Táncos a sötétben? Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2000-ben.
Aki látta Björk It’s Oh So Quiet-klipjét, annak nem lehetett kétsége afelől, hogy bármennyire fura popsztár is ő, istenien megállná a helyét egy musicalben. Csakhogy a kilencvenes években a Madonna-féle Evitán kívül nem igazán készültek musicalek, a műfaj feltámadása a Moulin Rouge! sikerétől számítható. Más kérdés, hogy Lars von Triernek valószínűleg sosem állt szándékában olyan zenés filmet rendezni, amitől táncra perdülne a néző. Inkább arra utazott, hogy az ereinket vágjuk fel.
A történet már-már komikusan nézőbüntető: egy csehszlovák bevándorló gyári munkás gyilkossági ügybe keveredik, közben megvakul, és végül halálra ítélik. Von Trier az „Aranyszív-trilógia” záródarabjaként hivatkozik a filmre, és a naiv főhősnőt egyre durvábban kihasználó külvilág témája valóban összeköti a sokkal jobban sikerült Hullámtöréssel és a nézhetetlenség határát súroló Idiótákkal.
A megalapozatlan boszorkányüldözés és a halálbüntetés azonban már a szintén trilógiának tervezett Dogville kőkemény Amerika-ellenességét vetíti előre. Nem szimpla trollkodás tehát a kedvelt hollywoodi feelgood musical feje tetejére állítása: Von Trier szerint lehet valaki olyan tiszta szívű, mint Mary Poppins, de ha szegény, elesett és bevándorló, akkor Amerikában addig fogják átverni és kizsigerelni, amíg meg nem hal.
 |
| Lars von Trier és Björk a 2000-es cannes-i filmfesztiválon |
A Táncos a sötétben mégsem öregedett túl jól. A gond az, hogy Lars von Trier, miközben filmet csinált a kizsigerelésről, maga is elnyomó zsarnokká vált. Borítékolható volt, hogy ha Észak-Európa két legbogarasabb zsenije egymásnak feszül, ott lesznek feszültségek, de Björk lelki terrornak élte meg a forgatást, ahol mindennapos volt a bullying és a szexuális zaklatás.
Von Trier producere szerint viszont ők voltak az áldozatok, és a rendező és az énekesnő közötti hatalmi harcban az utóbbi volt erősebb, anyagilag is, és mentálisan is. Lehetetlenség 20 évvel később igazságot tenni, de egyértelmű, hogy egy kizsákmányolásról szóló film sokat veszít a hitelességéből, ha felmerül, hogy maga is elnyomó körülmények között született.
 |
| Björk a 2001-es Oscar-gálán |
2020-ban nézve a Táncos a sötétben nyomorpornónak hat, ami a készítőinek és a nézőinek is csak keserűséget okoz. Kivételt jelentenek a bámulatosan bizarr musicaljelenetek, bár ezek a két és fél órás filmnek jó, ha húsz percét teszik ki. Minden mást jobban és érdekesebben feldolgozott Von Trier korábbi és későbbi filmjeiben. Ezért is fura, hogy máig nem kapott egyetlen Lars von Trier-film sem akkora kitüntetést, mint a Táncos a sötétben, amikor Cannes-ban nemcsak a legjobb női alakításnak járó díjat, de az Arany Pálmát is elnyerte.
Három évvel később a Dogville-t már nem lehetett azzal vádolni, hogy a végletekig hagyta volna szenvedni a főhősnőt, és a dogmás kamerarángatás helyett sokkal radikálisabb a díszletek teljes elhagyása. A Von Trier-életmű igazi csúcsa azonban a 2011-es Melankólia lett, ami valóban megérdemelte volna a cannes-i fődíjat. Persze csak ha a sajtótájékoztatón Von Trier nem rúg egy súlyos öngólt azzal, hogy viccesnek szánt elmélkedésében lenácizza saját magát. Azt, hogy a fesztivál ezért persona non gratának nyilvánította, hamarabb kiheverte, mint az azóta egyre súlyosbodó depresszióját.
Björk azóta nem vállalt rendes filmszerepet (jövőre viszont szláv boszorkaként tér vissza a vászonra A világítótorony rendezőjének vikinges kalandfilmjében), pedig a Táncos a sötétbenért még egy Oscar-jelölés is reális lehetőségnek tűnt. Végül csak az I’ve Seen It All-ért (a soundtrack albumon Thom Yorke-kal adta elő) jelölték a legjobb dal kategóriában. Bob Dylan ellen veszíteni nem fájhatott annyira, a díjátadón viselt hattyús ruhája azonban egyértelműen Oscar-történelmet írt.
szerző: Onozó Róbert
