D’Angelo idén húszéves remekművét, a Voodoo-t már megjelenésekor agyondicsérték a kritikusok, ám a zenei teljesítményt akkor elhomályosította egy klip és egy felsőtest. Két évtized távlatából még világosabban rajzolódnak ki az R&B-opusz erényei. Ez a cikk először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, amiben azt jártuk körbe, hogy mi volt a menő 2000-ben.
Az új évezred első napján, 2000. január 1-jén debütált D’Angelo közelgő lemezének harmadik beharangozó kislemezdala, az Untitled (How Does It Feel). Az első két előfutár szolidan teljesített, de aztán jött a fülledt, buján érzéki harmadik dal, és a hozzá rendezett klip, melyben D’Angelo félmeztelenül, kigyúrt testtel, ajkát harapdálva énekli le az alsóneműt minden egyes nézőről. Az MTV nem győzte leadni a klipet, a New York Times kikiáltotta „az elmúlt évek legbotrányosabb videójának”, és a 25 éves énekes szexisten lett.
A produkció megtette a hatását, a január 25-én boltokba kerülő Voodoo című lemez rögtön a megjelenés hetében 320 ezer példányban kelt el. A visszahúzódó D’Angelo azonban nem volt felkészülve a szinte hisztérikus fetisizálásra. Arra számított, hogy zenei finomságaival hódít majd, ehhez képest a turné sikoltozó közönsége csak azt követelte, hogy kapja már le a pólóját. D’Angelo összeomlott: a turné utolsó három hetét lefújták, ezután pedig sötét másfél évtized következett: alkohol- és drogproblémák, karambolok, rendőrségi fotók és elvonókúrák, meghiúsult lemezfelvételek.
Nagy szerencse, hogy ma már nem kell úgy beszélnünk a Voodoo-ról, hogy lám, micsoda tragédia, így siklott ki egy nagyreményű, tehetséges énekes-dalszerző pályafutása. 2014 decemberében kijött a Black Messiah című harmadik stúdiólemez, amin D’Angelo tündököl. Így könnyebb a szexszimbólum-effektust is a helyén kezelve értékelni az idén húszéves albumot.
A templomi zenei közegből érkező, autodidakta, számtalan hangszeren játszó Michael Eugene Archer 21 évesen hozta ki első lemezét: a Brown Sugar megelőzte, vagyis inkább felvezette a kilencvenes évek második felében megáradó neosoul hullámot. A Voodoo pedig máris meghaladta, és dacosan szembement az ezredfordulós R&B-s trendekkel is, a fényesre-nyálasra polírozott stúdióhangzással, a modorosan bájolgó énekes attitűddel, az élvhajhász üzenettel.
Nem adja magát könnyen a lemez. Nincsenek harsány, egyértelmű hookokkal horgászó, magukat fanfárral bejelentő slágerek. Fojtott groove-ok hömpölyögnek a rendhagyó dalszerkezetek közt, mint egy 80 perces jam session profi zenészekkel, a szomszéd stúdióból betévedő rapperekkel és DJ-kkel, meg egy érthetetlenül motyogó, ellenállhatatlan énekessel.
Merthogy pontosan ez történt. Az Electric Lady stúdióban D’Angelo köré sereglettek a kor legmenőbb jazz-zenészei, R&B- és hiphopfigurái, hogy együtt megmerítkezzenek a fekete zene (közel)múltjában. Naphosszat hallgatták James Brownt, a Sly and the Family Stone-t, Jimi Hendrixet, George Clintont, Fela Kutit, Curtis Mayfieldet. Meg Prince-t, naná, Prince-t. Meg J Dillát, akinek a szabálytalan, szándékosan pontatlan és ezáltal emberi beatjei ott dolgoznak Questlove élő dobolásában és D’Angelo késleltetett, bicebóca léptű énekében is. D’Angelóék a zenei „Yodák” útmutatását, szellemiségét, spirituális parancsát követve hoztak létre valamit, ami nem utánzás, nem tisztelgés, hanem az, amit az elődök a jövőbe tekintve remélni mertek.
A Voodoo ráadásul ma ízesebb is, mint 2000-ben volt. Míg a rádiókat és popzenét akkor meghódító R&B-dalok a házibuliban az arcodba tolakodva búgták szexinek szánt kamudumáikat, a Voodoo megbújik a félhomályos sarokban, félig lesütött szemmel néz rád a távolból, de úgy, hogy kívül-belül belepirulsz.
szerző: Huszár András
Nem csak D'Angelo volt menő 2000-ben, hanem például a Radiohead, a Tigris és sárkány, Jennifer Lopez, Bery és PJ Harvey is. Olvass még több cikket a Recorder magazin idei utolsó számából, amiben két évtizedet ugrottunk vissza az időben!
