A bolygók mögött suttog egy jópasi. Sufjan Stevens: The Ascension (lemezkritika)

Sufjan Stevens öt évvel ezelőtt adta ki megrázó erejű csúcslemezét, a gyászt béklyók nélkül, mélyen személyes dalokban feldolgozó Carrie & Lowellt. Azóta három kollaboratív lemezzel is kijött, a legutóbbit nevelőapjával hozta tető alá, most viszont szólóban tér vissza, ráadásul az akusztikus folktól nem először kanyarodik vissza az absztrakt elektronikához. Na de milyen sikerrel? Lemezkritika a Recorder magazin 83. számából.

„A zene elválaszthatatlan a könnyektől” – mondta Nietzsche; mert a zene a Paradicsom utáni vágyból születik, és annak kudarcát rögzíti. Mondjuk a Bloodhound Gang – az nem annyira. De azért a könnyűzene is lehet végtelen vágyak és nagy fájdalmak sírja, és erre ad példát a nevezetes Sufjan Stevens. Ez a simaképű újfolk-dalnok az előző lemezén még puritán gyászdalokat suttogott – most viszont grandiózus gépzenével kutatja az elveszett hitét.

A trükk az, hogy a szárnyaló szintiken, a bizarr prüntyögésen, a glitches ritmusokon és a barokkos káoszon rendre átdereng egy lágy kísértethang, egy-egy makulátlan popszám (a Videogame szuper szintipop!) vagy a folk emléke is (az nem egy slide gitár a Run Away With Me refrénjében?). A ciripelő-dörömbölő, zajló-zengő tombolás és a törékeny, fád, hideg szomorúság: a kettő feszültsége adja a varázslatot. Valahonnan a túlnanból szólnak ezek a számok: ez egy negyvenen, Donald Trumpon, a naiv vágyakon túli Férfi hangja, aki az apokalipszis tudatában énekel (van egy szám a novalisi boldog halálról is!).

Talán a könnyek is kiszáradtak már ebben a világ utáni világban, de ez az egyszerre zsúfolt és kopár, poszthumán űreposz mégiscsak emlékeztet arra, hogy valahol létezik egy Paradicsom – és hogy az igazán klassz (pop)zene kozmikus jellegű. 

Előadó: Sufjan Stevens

Cím: The Ascension

Kiadó: Asthmatic Kitty

Megjelenés: 2020. szeptember 25.

Műfaj: electropop, indie folk, könnyzene

Kulcsdal: America

Osztályzat: 9/10 

Nagy V. Gergő