Szeretettel teli hálaadás - Szesztay Dávid ajánlja Kevin Morby új lemezét

A több formációban (Kiscsillag, Santa Diver, Specko Jedno) zenélő, jelenleg a második szólóalbumát befejező multiinstrumentalista énekes-dalszerzőt, Szesztay Dávidot kértük meg, hogy futtassa végig személyes indie folk tesztjén Kevin Morby Sundowner című új lemezét. Az írás először a Recorder magazin 83. számában jelent meg, a Profül rovatban.

2013 óta ez Kevin Morby hatodik albuma, tehát igen termékeny énekes-dalszerzőről beszélünk. A Missouri állambeli Kansas Cityben nőtt fel, majd 17 éves korában otthagyta a középiskolát, és előbb Brooklynba, aztán Los Angelesbe költözött. Másfél évtized után tavaly visszatelepedett Missouriba, és ez a hazaérkezés-élmény, az újra rácsodálkozás a régen látott ismerős, poros, tágas terekre, végtelen országutakra, sivatagi csillagos éjszakákra, és sok más apró, személyes élmény hatja át az egész albumot.

Szesztay Dávid | fotó: Bugár Máté

Bennem három kérdés merül fel, ha indie folkot hallgatok. Most mindegyiket megválaszolom a Sundowner vonatkozásában.

1. Elég autentikus-e ahhoz, hogy elhiggyem az előadónak az ismerősen csengő zenei megoldásokat, a tábortűzi gitározást, a három akkord ismétlődését négy percen át, a néha kicsit mintha direkt nazális éneklést?

Számomra a harmadik daltól lett világos a válasz: igen. Az első szám igazi utazós dal, az egyik legsodróbb a lemezről, de a harmadik számtól lehet azt érezni, hogy egyre mélyebben húznak bele a szerzemények ebbe a miliőbe. A két legerősebb momentuma ennek az utazásnak a Campfire című dal, ami tökéletesen visszaadja a tűz körül ücsörgés, beszélgetés, csillagnézés, gitározás hangulatát, miközben a szövege álomszerű és személyes, valamint a Night at the Little Los Angeles, ami hipnotikusan visz magával több mint hét percen keresztül, végig két akkordon lebegve. Ebben a dalban Morby kimaxolja a minimalizmust és azt a nyugodt, meditatív állapotot, amit ezzel az eszközzel elő lehet idézni. 

2. Sikerül-e a dalszerzőnek valahogy a mába ültetni a dalokat, hogy az egész ne pusztán egyfajta tisztelgésnek hasson az elődök előtt?

Nem igazán, de feltételezem, nem is ez volt a cél. Vannak olyan zenei megoldások a lemezen, amiknél azt éreztem, hogy már megmosolyogtató vagy inkább ciki, hogy mennyire sokat merít múltbéli formulákból. Főleg a második, Brother, Sister című dalra igaz ez. Nekem itt már sok volt a pampapapampammozás, amit egyébként kisebb mértékben a Wander című dalban is használ, amitől egyből a hatvanas években éreztem magam, de persze mégsem...

Ennek a skálának a másik végpontja a Don't Underestimate Midwest American Sun, ami olyan, mint egy szeretettel teli hálaadás ennek a vidéknek és az itt élőknek. Ízlésesen váltják egymást a jól ismert történetmesélős, merengős részek és egy modernebb hangzásvilág, konkrétan dobgépes kísérettel. Ebben a dalban sikerült talán legjobban összekapcsolni a hagyományt a jelennel.

3. Nem unalmas egy teljes albumon keresztül zeneileg ennyire ingerszegény és repetitív közegben lenni?

Ez nyilván szubjektív, és sok mindentől függhet, ki épp milyen hangulatban van, milyen alkat, át tudja-e adni magát ennek az erős miliőnek. Mindazonáltal azt gondolom, hogy sikerült elég színesen és változatosan összeállítani az albumot, jó az íve is, bár nekem az utolsó dalra már nem sikerült visszahangolódni az utolsó előtti instrumentális szösszenet után.

KEVIN MORBY
Sundowner

kiadó: Dead Oceans
műfaj: indie folk
megjelenés: 2020. október 16.