Egy muzikális ufó hétköznapjai a Földön – David Byrne

David Byrne az egyik legutolsó, máig alkotó huszadik századi zenei csodabogár. Szerencsére persze a könnyűzene az új évezredben is kitermelt és/vagy befogadott egyedien fura alkotókat Tyler The Creatortől Micachuig, vagy a fősodort meghódító Billie Eilishig. Az is igaz, hogy Byrne mára már inkább joviális, hóbortos nagybácsivá szelídült a 70-es és 80-as években prezentált zavarbaejtő ufóból. Mégis, ritka az olyan önazonos és sikeres pálya, mint az övé. Az American Utopia Spike Lee által megörökített koncertfilmjének HBO-s bemutatója apropójából áttekintjük a hajtűkanyarokban bővelkedő, normákkal dacoló életművet. Ez a cikk először a Recorder magazin 82. számában jelent meg.

Az öntudatos marionett-frontember születése

A négy és fél évtizedes életmű, ami nem merül ki a Talking Headsben, de hát hol máshol is lehetne kezdeni. Mégiscsak óriási hatású zenekarról beszélünk, melynek new wave/poszt-punk/artrock életműve – a nyolc stúdiólemez, különösen az első öt, a legendás koncertek, az emblematikus klipek – tengernyi különböző zsánerben mozgó együttes előtt kövezte ki az utat, nem lenne nélkülük Vampire Weekend, LCD Soundsystem, a fél indie szcéna (Death Cab For Cutie, Arcade Fire, Franz Ferdinand), és Paul Simon mellett ők tettek a legtöbbet a világzene térhódításáért. És noha sosem lettek slágergyárosok, nem is tengődtek obskúrus névtelenségben másfél évtizedes fennállásuk során.

Talking Heads

A csapat középpontjában pedig ott állt ez a korszellemtől, klasszikus rocksztárságtól és frontemberségtől teljesen idegen, nyurga, kaméleonfejű pasas a távol ülő szemeivel, aki karizmatikus tudott lenni, miközben folyton úgy tűnt, mint aki kényelmetlenül feszeng a bőrében. Byrne egy 2007-es interjúban osztotta meg azon friss felfedezését, hogy talán Asperger-szindrómás, és ezért érezte úgy mindig, hogy képtelen megérteni az embereket, valamint szociális helyzetekben az elvárt normák szerint viselkedni. Színpadi alteregója érdekes vegyülete a veleszületett feszengésnek és a tudatos excentrikusságnak, mintha a Talking Heads évei alatt a művészete szolgálatába állította volna eredendő alaptermészetét.

Remek példa erre a csapat legelső videoklipje, a Once In A Lifetime, amelyben Byrne hibbant hittérítőként megszállottan rázkódik, a homlokát csapkodja, és Monty Pythonosan vonulgat. Úgy mozog, mint egy marionettbábu, akinek a bábjátékos gazdája elutazik egy napra, ő meg megpróbálja dróton rángatni magát.

Olyan távol van az Elvis Presley-s csípőerotikától vagy a James Brownos spárgáktól, amennyire csak fehér ember lehet – és ezt a hatást akkori profi táncos barátnője, Toni Basil rendezői-koreográfus közreműködésével dolgozta ki pontosan. Ezzel egyfelől művészeti projektté, performansszá formálja saját kényelmetlenségét, mégis önazonos tud lenni: látjuk, hogy ez a fura csávó milyen magabiztosan vállalja fel furaságát.

Ilyen témákról nem szokás dalokat írni!

A skót születésű, családjával kiskorában előbb Kanadába, majd az Egyesült Államokba, azon belül később Marylandből és Rhode Islandből New Yorkba vándorló Byrne le se tagadhatja művészeti sulis hátterét – még ha ott is hagyta mindkét felsőoktatási intézményét. A Talking Headst alapító társaival (Chris Frantz dobossal és Tina Weymouth basszeressel) a RISD suliban ismerkedett meg, együtt hozták létre 1975-ben a zenekart, amelyhez 1977-ben csatlakozott Jerry Harrison multi-instrumentalista, aki meg építészetet tanult a Harvardon.

Talking Heads | Chris Frantz, Tina Weymouth, David Byrne és Jerry Harrison

Na de hogy a zenekar dalai is épületekről szóljanak? Meg konkrétan az legyen a második lemez címe, hogy More Songs About Buildings And Food? Hallatlan, de Byrne szövegeiben csupa olyan témát keresett, amelyeknek nem lett volna keresnivalója ennyire táncolható, groove-os dalokban: a legáltalánosabb daltémára, a szerelemre az ötödik lemez zárószámáig kellett várni, addig az énekes egy sorozatgyilkos fejében járt (Psycho Killer), a mennyország végtelen unalmához intézett balladát (Heaven), kvázi-konceptlemezben rangsorolta szorongásait (Fear Of Music), vagy átrepült Amerika szíve fölött, hogy megállapítsa, a büdös életben nem költözne oda (The Big Country). Ez utóbbi ráadásul gagyogással zárul, a következő lemez nyitódala pedig teljes dadaista halandzsa (I Zimbra). 

Nehéz együtt alkotni egy űrlénnyel

Kanyarodjunk vissza egy pillanatra a megkésett szerelmesdalra: a This Must Be The Place (Naive Melody) nemcsak a témafelvetése miatt okoz meglepetést az életműnek ezen a pontján, hanem mert a zárójelbe helyezett jellemzés megállja a helyét: Byrne olyan őszintén énekli ki a szívét, hogy ezt a számot – az eddigiekkel ellentétben – simán be lehet vetni esküvői zeneként. (Szokták is.) Azon kívül, hogy gyönyörű dal, hasznos kulcs is Byrne alapattitűdjének megértéséhez: igen, ironikus távolságtartással szemléli általában a világot, sosem lehet tudni, hogy együttérez-e szövegei szereplőivel, elbeszélőivel, vagy gúnyolódik rajtuk. De az ironikus szemlélet mégse cinizmusból vagy megvetésből fakad, inkább egy földre pottyant űrlakó naiv zavarából, aki nem tudja értelmezni a két lábon járó humanoidok mindennapjainak tragikomikus banalitását.

Ez az értetlenség gyümölcsöző táptalaja az artrockszövegeknek és a zenei kísérletezéseknek, hisz valamelyest magával vonzza a szabályokra való fittyet hányást is – a Talking Heads a CBGB-szcéna nyakig begomboltan bizarr, pre-poszt-punk négyesfogataként, a Ramones előzenekaraként indult, és mire eljutottak az euforikus pályacsúcs Stop Making Sense-ig, az afrobeat folyamatzenéjét magukévá tévő, sokszínű vendégzenészekkel kiegészült, szabad funk jammeléseket a sokáig „ötödik tag” Brian Eno nyakatekert hangkulisszáival fűszerező projektté nőtte ki magát. De a szociális érzék és empátia hiánya megbosszulta magát máshol: Byrne-nel notóriusan nehezen tudtak együtt dolgozni zenekari társai, akik azóta is minden adandó alkalommal felelevenítik egykori sérelmeiket – mint amikor Byrne a közösen szerzett Remain In Light írói kreditjeit az előre megbeszéltek dacára elorozta magának és Enónak. Csoda, hogy a Talking Heads az utolsó, 1984-es turné után még három lemezig kihúzta.

A szólista tucatnyi hibbant arca

És ugyan nem feltétlenül csoda, hogy a feloszlás óta eltelt évtizedekben, illetve már a Talking Heads ideje alatt Byrne lebilincselően sokoldalú és gazdag szólókarriert épített fel – megtették ezt számos más legendás zenekar tagjai –, mégis rengeteg meglepetésre bukkanhatunk. Alkalmazott zenéi néha hézagmentesen illeszkednek a kései Talking Heads afrozenei alapon nyugvó popjához: a Twyla Tharp táncelőadásához szerzett The Catherine Wheel poliritmikus-űrszintis funkdalai közül több is bekerült a Stop Making Sense műsorába. (Lábjegyzet: Byrne a táncos-koreográfus Twyla Tharpért hagyta el a táncos-koreográfus Toni Basilt.)

A The Knee Plays című nagyszabású operaciklus rá eső részéhez New Orleans-i rezesbanda-hagyományból táplálkozott, megelőlegezve a St. Vincent-féle kollabot és az American Utopia hangszerelését. A Young Adam filmzenéjében a Byrne-féle feszült ziziség helyét a Tindersticks vagy Nick Cave és Warren Ellis párosának kísérőzenéit idéző baljós, komor, melankolikus noir-folk-blues veszi át. A Fatboy Slimmel (!) közösen komponált Here Lies Love a szépségkirálynőből lett Fülöp-szigeteki First Lady, Imelda Marcos életét (!) foglalta konceptlemezbe és rockoperába (!), a diszkó aranykorának zenei palettájához (!!) rendelve vendégénekesként Tori Amost, Cyndi Laupert, Sharon Jonest, Róisín Murphyt, Siát és Santigoldot (!!!). Zseniális őrület.

Ezek pedig még csak a mások műveihez csatolt kíséretek. Noha második szólólemeze, az Uh-Oh annyira próbál talkingheadses lenni, hogy a zenekar diszkográfiájának árnyékában marad, az első önálló album a tucatnyi latin stílust autentikus zenészek tolmácsolásában felvonultató boldogságbomba (Rei Momo). A kísérletezés velejárója, hogy nem sül el minden jól: az 1997-es Feelings Morcheeba által producerált, triphopos alapú krúnersége rosszul állt Byrne-nek, ellenben mintha rá öntötték volna a Grown Backwards nagyzenekari grandeur-jét, melyben francia sanzonnal, hawaii mintás zenével, Broadway-musicalbetéttel, Bizet-áriával, tízperces elektrodiszkóval merenghet el az öregedésről, konzumerimusról, vissza- és előretekintésről. St. Vincentben pedig azonos hullámhosszra állított társra talált, a két fanyar humorú, érzelemmentesen érzelmes, mindent iróniába csomagoló alkotó összhangja fűti fel a Love This Giant kreatív energiáit.

A Talking Heads újjáalakulására hiába várnánk tehát, de Byrne öntörvényű zsenije e nélkül is töretlen. Bármikor lecsaphat egy újabb radikális vagy csak szórakoztatóan zakkant ötlettel: a Brian Eno-kollab My Life In The Bush Of Ghosts 1981-ben forradalmasította a hangmintázást; a 2009-es Playing The Building installációban Byrne egy épületet zenésített meg cypberpunk kábelzongorával megszólaltatott, gerendákhoz rögzített motorral és vízvezetékekkel. 

Byrne életművében mindig a hétköznapok lefelé húzó terheit próbálta ellensúlyozni. Lehet persze szatirikusan értelmezni a legutóbbi szólólemez címét, vagy a Reasons To Be Cheerful-kampányt, melyben az énekes 2016 óta gyűjt jó híreket társadalmi terápiás céllal.

De Byrne igenis őszintén keresi a Földön megvalósítható utópia lehetőségeit. Legalább egyszer, a Stop Making Sense koncertfilmben megtalálta: Jonathan Demme humanista rendezésében a színpad közösségi játszótérré vált, az emberi lét ideális állapotát teremtve meg: zene, játék, gondtalan bolondozás, sokszínűség. Minden esély megvan rá, hogy Spike Lee megörökítsen valami hasonlót Byrne American Utopia című Broadway-showja felvételén, amit október 17-én ad majd le az amerikai HBO. „Mindig is félt, nehogy átlagemberré váljon” – nyilatkozta Byrne-ről Tina Weymouth. Na, ettől aligha kell tartania.

szerző: Huszár András