A három nővér, akik a retróból építenek várat – Haim

A kaliforniai szoftrock hosszúhajú hercegnői, a Haim-testvérek eddigi legérettebb, érzelmileg és hangzásban is mélyebbre fúró albumukat hozták ki 2020-ban, és immár nyolc éve dobják fel nyomott napjainkat csalókán napfényes slágereikkel és világhódításra ösztönző klipjeikkel. Végigtekintjük a trió pályáját a családi biznisztől a Spice Girlsön át a traumafeldolgozásig. Ez a cikk a Recorder magazin 81. számában megjelent anyag bővített változata.

„A nyári csajod vagyok” – dúdolja Danielle Haim a 2019 nyarán megjelent Summer Girlben, amely a Haim harmadik nagylemeze, a Women In Music, Pt. III első előfutárának bizonyult. Mondjuk, erről akkor még nem nagyon volt szó, a dal spontánabb, részben terapeutikus szerepet töltött be: Danielle Haim partnerénél, a Haim állandó zenei producerénél, Ariel Rechtshaidnál még a második, Something To Tell You LP készítése alatt diagnosztizáltak rákot, és Danielle ezzel a dallal akart optimizmust csempészni a nehéz időszakba.

A fátyolos szaxofon, a lusta ritmus, a szándékos Lou Reed-áthallás, a mélabús ének együtt teremti meg a hamisítatlan kaliforniai életérzést – sosem jártam Kaliforniában, de csak így tudom elképzelni az óceánparti, sós illatú, bársonyos hangulatot. A dal fél méterrel a talaj fölött lebeg, mintha nem igényelne erőfeszítést jól érezni magunkat. Holott épp azt üzeni, meg kell dolgozni érte.

Apa, anya, bocs, de ki vagytok rúgva!

A Haim három nővér formációja, a 34 éves Este basszusgitározik, a 31 éves Danielle énekes-gitáros, a 29 éves Alana billentyűs, plusz mindhárman játszanak ütőhangszereken, dalokat szereznek, és a csapat egyik védjegyét a nővérek vokálharmóniái képezik. A San Fernando-völgyben nevelkedtek, most is Los Angelesben élnek, a kaliforniai életérzés tehát nyugodtan mondható autentikusnak.

Ingatlanos szüleik éltek-haltak a zenéért: anyjuk, Donna régebben általános iskolában tanított zenét és művészetet, és Joni Mitchellt játszott kávézókban; apjuk, Mordechai dobon kísért gyerekkórust Izraelben. Korán csatasorba állították a két idősebb lányt: családi zenekarként Rockinhaim néven játszottak Eagles-, Beatles- és Santana-feldolgozásokat vásárokon, ingyenes jótékonysági koncerteken, kórházakban, iskolákban.

A közös zenélés a kamaszkorig tartott, majd útilapot kötöttek a szülők talpára. A Rockinhaim feloszlott, a lányok közösen és külön keresték a következő években saját útjukat. Rövid ideig játszottak a Valli Girls nevű tinizenekarban, egyik rágógumi-balladájuk felkerült a Négyen egy gatyában filmzenealbumára.

A három lány – immár Alanával – először 2000-ben adott együtt koncertet egy zsidó vendéglőben, maceszgombóclevest kaptak fizetségül; a Haim hivatalosan 2007 környékén alakult, majd helyi szinten rámentek a koncertezésre. Este közben egyetemre járt, népzenekutatást tanult, bolgár és bolíviai zenékre szakosodott; Danielle bekerült Jenny Lewis, majd Julian Casablancas turnézenekarába. A Strokes-frontember azt tanácsolta nekik, hogy vegyenek inkább vissza a koncertezésből, írjanak erősebb saját dalokat, csináljanak lemezt.

Az említett zsidó étterem az idei Haim-album borítóján | Fotó: Paul Thomas Anderson

2010-ben járunk; még két év telik el, mire kijön egy kétszámos EP (Forever), újabb egy év a Days Are Gone debütlemezig – addigra már a legígéretesebb tehetségnek szavazzák meg őket a BBC Sound Of…-on, és a szaksajtó is rajong értük. Négy évvel később jött a Something To Tell You, idén a Women In Music, Pt. III (rövidítve: WIMPIII, mondjuk ki hangosan). Ez idő alatt a The Killers, Rihanna, a Florence And The Machine és Taylor Swift előzenekarából headlinerré nőtték ki magukat, akik saját turnéjukra már Lizzót és Maggie Rogerst hívják el.

Retróból várat építeni

A Haimról írva nehéz megúszni, hogy ne kezdjünk el inspirációs bingót játszani. Ők maguk se tagadják, hogy rengeteg hatást kevernek össze zenéjükben, és a folkrock csak a kezdet. „Végtére egy zenekar vagyunk, akik dallamos számokat írnak gitáron. Az organikus és nem-organikus hangzások keveredése jellemzi a most készülő lemezt. Egyfajta mash-up azokból a stílusokból, amiket nagyon szeretünk” – mesélték a Recordernek a debüt megjelenése előtt.

DURVA, HOGY 2013-BAN VOLT EGY DANIELLE HAIM-INTERJÚ A RECORDERBEN, NEM?

A leggyakoribb, mostanra már közhelyszerű párhuzamként a Fleetwood Macet szokás felhozni. Érthető persze, nehéz lenne nem felismerni a bluesgyökereket kaliforniai szoftrockba átúsztató sound nyomait, Lindsay Buckingham gitárjátékától Christine McVie dalszerzői érzékenységéig. (Stevie Nicks olyannyira rajong a Haimért, hogy szerinte kétszer is be kéne iktatni majd őket a Rock And Roll Hírességek Csarnokába.) Hasonlóképp adja magát Joni Mitchell, a Man From The Magazine szexista zeneipar elleni kiáltványa dallamvezetésben, gitár- és énekhangszínben is a Hejira-érával rokonítható, és Danielle eleve sokat merít tőle.

A jellegzetes Haim-egyvelegben ugyanakkor legalább ennyire hangsúlyos a 90-es évek pop- és R&B-csapatainak megszólalálása, különös tekintettel a lánycsapatokra. A nővérek harmóniáinak előképei között felfedezhetjük a TLC-t és a Destiny’s Childot; a Little Of Your Love önfeledt kurjongatós fináléját a Spice Girls is megirigyelné.

A csajoktól távolabb rugaszkodva: az első lemezes My Song 5 mélyre hangolt gitárszólamú, füstösen bugyborgó noise popja bevallottan Timbalandes alapokon nyugszik; az idei 3 AM booty callját erotizáló tömény neosoul-funk idővonala Prince-től D’Angelón át ível a Flying Lotusig. A testvérek meg Prince mellett még előszeretettel emlegetik az Outkast soundját: az első lemeznél még a Stankonia volt az ideál, a legújabbnál már a Speakerboxxx/The Love Below behatárohatatlan eklektikája jelentett mintát.

Na lám, megint belecsúsztunk a bingóba, jóllehet a Haim korántsem nosztalgiát kiszipolyozó, parazita remixzenekar. Gondos, hosszas és szőrözős stúdiómunkával hozták létre a Days Are Gone-ra sajátos, megannyi hatásukat egységessé ötvöző hangzásvilágukat, amelyet aztán a második lemezzel újból aláhúztak, míg a harmadikkal már árnyaltak és tágabbra nyitottak.

A nővérek való életbeli elválaszthatatlanságát jelképező vokál-összefonódásokat már mondtuk. A másik alapelem a perkusszivitás: a Haim-testvérek dobolni tanultak meg először, a dalok szerzésénél is a lüktetésből, ritmusból indulnak ki, amire aztán ütősszólamokat, poliritmiát pakolnak fel. Az élő koncertjeik egyik fénypontja, amikor a dobok mögé állva mindhárman elengedik a gyeplőt. De maga az ének is erősen ritmizált, a Want You Back refrénje csupa staccato, a Fallingban Michael Jackson-módra szegik meg a lehelet, a Don’t Save Me pedig a szöveg érzelmi hőfoka, a marasztalás vagy eltaszítás szerint váltakoztatja az énektempót.

Sosem akar jó lenni az a fránya párkapcsolat

Őrülten fülbemászó hookok, lebegős könnyedség, némi földön járó melankóliával aládúcolva – a recept azonos a lemezeken. A közreműködők sem változtak, Rechtshaid mellett belépett a képbe 2015 körül az ex-Vampire Weekend-tag Rostam Batmanglij, aki az új lemezen már teljes jogú producer (cserébe Danielle Haim egy daltrilógiában vendégeskedett a Vampire Weekend első Rostam nélküli felállással készített lemezén, a Father Of The Bride-on). A Women In Music, Pt. III mégis markáns szintlépés, a testvérek ugyanis befelé fordultak, és az eddiginél nyíltabban teregették ki azokat a szorongásokat, feloldatlan traumákat, amiket bent találtak.

A lemez megírásához vezető néhány évben – még az egész járványhelyzetesdi előtt – csőstül szakadtak rá a bajok mindhármójukra, elsősorban a kimerítő turnézásnak köszönhetően. Este-nek olyannyira súlyosbodott a cukorbetegsége, hogy orvosai már azzal riogatták, nem ártana új foglalkozás után néznie; Danielle a barátja betegsége mellett depresszióba esett; Alana pedig még nem dolgozta fel gyerekkori legjobb barátnője 2001-es halálát.

A közös stúdiózás segített. A Hallelujah című dalban mindhárman kiéneklik egy-egy verzében nehézségeiket, egymásban meglelt támaszukat („Give me direction when it’s hard to fight / Three roads, one light”); a meglepő UK garage ritmikájú I Know Alone-ban Danielle elektronikusan torzított hangon, bura alatti fojtottsággal telepszik meg az ágyhoz szögező, depressziós ködben („Days get slow like counting cell towers on the road […] / When Sunday comes they expect me to shine”).

A szövegek nemcsak személyesebbek lettek, hanem szabadabbak, specifikusabbak, s ezáltal ponthogy átélhetőbbek. A Haim-dalok az esetek 90 százalékban szerelmi és párkapcsolati narratívák körül forognak, és mindig is ambivalens érzéseket, bonyolult döntéshelyzeteket merevítettek ki. A dalok épp szakításban vannak, és maguk se tudják, akarjanak-e küzdeni, vagy már döntöttek, de azt szeretnék, hogy a másik azért harcoljon még a végén. Aszimmetrikus kapcsolatok rajzolódnak ki, ahol a két fél sosincs összhangban, valaki mindig többet invesztál bele. Múltbeli szerelemre nézünk vissza, saját régi hibáinkat marcangoljuk, visszacsinálnánk. Túlagyaljuk, túlságosan erőlködünk, vagy fordítva, és az a baj. Kihűlés, megbánás, őrlődés.

Az új lemezen is feltűnnek egészségtelen dinamikák (FUBT), széttartó igények (Gasoline), exekkel való leszámolás (All That Ever Mattered), de kevesebb az absztrakció, és több a regiszter. Az alkalmi szexting alacsony amplitúdójú, elidegenítő szorongását futó örömök ellensúlyozzák („You and I don't have to meet / But it's fun to think we could”), a magányban egyre többször van mellettünk támasz, még ha nem is tudjuk mindig elfogadni, mint a Sheryl Crow-t idéző I’ve Been Down énekbeszédében („The love of my life sleepin' by my side / But I'm still down”). Még poénkodni se tilos. (New York megkapja Haiméktól: „I tried the winter there once, nope”). Nincs minden veszve. Menthető a dolog. A feltétel nélküli szeretet létezik.

„Néha úgy érzem, az egész világon csak ők ketten értenek meg engem igazán, és támogatnak, amikor fel akarom adni” – vallja Este Haim, természetesen a testvéreiről. Ez a szolidaritás, emberi és zenei harmónia a Haim-jelenség titka. Három út, egy fény – mint az WIMPII Paul Thomas Anderson által fotózott borítóján. Abból a bizonyos legelső maceszvendéglőből.

szerző: Huszár András