Visszatérés, minden értelemben. Lady Gaga: Chromatica (lemezkritika)

Lady Gaga 2011 körül uralta a popvilágot, nem kérdés. Első három albuma több mint húszmillió példányban kelt el, slágert slágerre halmozott, ikon volt, követték. Azonban az Artpop idején, 2013-ban még ennél is nagyobbat gondolt, de a művészi popzenébe, mint előtte és azóta is sokaknak, beletört a bicskája. A korábbi sikerek svungja ugyan még vitte egy darabig, de ekkor már Rihanna, Taylor Swift és Beyoncé simán lekörözte, ő meg egy fura jazz-lemezzel, majd egy Mark Ronson által producerelt country-szoftrock albummal lépett még jobban félre. A Chromatica alapján azonban ő is érezhette, hogy nem ez az ő útja, mert hatodik albuma a legjobb pillanatait idézi.

Előadó: Lady Gaga

Cím: Chromatica

Kiadó: Interscope Records

Megjelenés: 2020. május 29.

Stílus: house, dancepop

Kulcsdal: Babylon

Bár a kétezres évek elején még úgy tűnt, hogy Stefani Joanne Angelina Germanottából lesz David Bowie vagy Madonna után a következő popzenei kaméleon, aki meg sem áll a globális szupersztár-státuszig, a 2013-as ARTPOP derékba törte az üstökösszerű karriert. A Mother Monster által csak „fordított Warholiánus expedícióként” jellemzett konceptalbum kritikai és kereskedelmi értelemben is bukásnak számított, így a három évvel későbbi Joanne egy száznyolcvan fokos imidzs- és stílusváltással próbálta menteni a menthetőt. A RedOne-féle EDM-esített szintipopot felváltotta a Mark Ronsonra jellemző melegebb hangzású, akusztikus country és softrock. Majd jött a Csillag születik(-betétdal Shallow) sztratoszférikus sikere, és végképp úgy tűnt, hogy búcsút mondhatunk az „első éra” Lady Gagájának.

Ehhez képest a Chromatica első pár hallgatásra olyan, mintha a fentebbiek nagy része meg sem történt volna. Vagy mintha előkerült volna egy elfeledett album a kilencvenes évek house/eurodance-korszakából, annak minden rave zongorás, hi-hates, dívavokálos bájával együtt. Azonban két dologban mindenképp túlmutat rajtuk: az egyik, hogy amíg a fentebb említett műfajok a többségében a produceri megoldásokról szóltak, Gaga egyszerűen túl jó énekes ahhoz, hogy úgy érezzük, hogy ezeket a dalokat más is ugyanígy el tudná énekelni. A másik pedig a dalszövegek mélysége, amik tabuk nélkül mesélnek poszt-traumatikus stresszről, a celeblét árnyoldaláról, vagy önmagunk elfogadásáról. Gaga Zane Lowe műsorában bevallotta, hogy ezúttal sokkal egyszerűbb üzenetekben gondolkodott, őszinte kitárulkozása pedig (ideig-óráig) feledtetni tudja velünk, hogy azért egyvalami mégis hiányzik a lemezről: az igazán emlékezetes, átütő slágerek.

7.0/10

Kollár Bálint