Gyorstalpaló – Ismerkedj meg a Chemical Brothersszel!

Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. Huszonöt éve jelent meg a The Chemical Brothers bigbeat-alapműve, a partidrogokba áztatott Exit Planet Dust - de vajon azzal kell kezdeni?

Kezdőlökés

Dig Your Own Hole (1997)

Miért ne lehetne elektronikus zenére is olyan kiadósat headbangelni, mint egy rockkoncerten? Vagy úgy felpörögni, mint a breakesek a hiphopra? Ezzel a gondolattal futott neki a közös zenélésnek két manchesteri srác, Ed Simons és Tom Rowlands, először Dust Brothers név alatt, majd a már ismert Chemical Brothersként. Receptjük a következő volt: végy egy jó húsos breakbeatet, dúcold alá még több réteggel, locsold le aciddal, keverd össze minél több hangmintával, széttekert-effektezett szólammal, és ízesítsd énekhanggal. Az eredmény pedig a kilencvenes évek rövid szárnyalású, de annál nagyobb hatású bigbeat-forradalma volt, ami valóban sikeresen házasította össze a hiphop-ritmusokat a dögös riffekkel, és aztán begördítette a mixet a klubba.

Az első lemez (Exit Planet Dust) már helyből szállította a tökéletes partitrip-soundtracket, a beekizett-bespeedezett bulizók kísérőzenéjét; ahogy írtuk az albumról, „millióan kipróbáltak, Tom és Ed zenébe ültette az élményt.” A második lemezre megőrizték a hiphop-mixtape-ek és élő DJ-szettek hatását – és a Chembrók később is meghagyták azt a szokásukat, hogy a dalokat átúsztatják egymásba –, de még merészebben házasították össze a breakbeatet a savas bugyborgással, a house-t a rockzenével, valamint a pszichedéliával és a Beatles-féle popzenei érzékenységgel. Így jutunk el a dögös basszustémával indító tömény Block Rockin Beatstől a Dig szirénakiállásán át a Setting Sun Noel Gallagher kiváló vendégszereplésével felvett Tomorrow Never Knows-átiratán és az It Doesn’t Matter techno-drogtripjén át a Where Do I Begin pszichedéliától széthasadó, mechanikus orrszarvú haláltusájával egyenértékű zárlatáig. Faltól falig a 90-es évek elektronikus tánczenei dicsérete.

Középhaladó

Push The Button (2005)

A Push The Button már eggyel túlvan a konszenzusos csúcskorszakon, az első lemeztrilógián, egyes vélemények szerint belecsúszva a bigbeat céltalanabbá váló, önismétlésben jelentkező műfaji válságába, vagy ha úgy tetszik, zsákutcájába. Az eggyel ezutáni albumra valóban igaz mindez, de a Push The Button inkább arra példa, hogyan popularizálódott a tesók vegytiszta (ahem) képlete anélkül, hogy felhígult volna, elvesztette volna kísérletező jellegét. Mert ha a Q-Tip közreműködésével készült Galvanize-t hallgatjuk, azt hihetnénk, dancepopzenekarrá váltak; ha tovább haladunk, már a bájos pszichedelikus pop mezejére tévedünk (The Boxer); majd rögtön jön a zaklatott Believe kétségbeesetten felsíró gépzsírral és Kele Okerekével. És ez csak az első három szám változatossága; a hátralévő 45 perc dreampopot és dancehallt kever dancerockkal és keleti motívumokkal. Ez a legbeatlesesebb Chembro-album: a Hold Tight London banális négyakkordos harmóniamenetre épít rá lüktető afrohouse-ritmust és éteri női vokált, valószínűtlenül slágeres, sokrétű, ugyanakkor közérthető popzenét szülve.

Hardkór

Further (2010)

A Chemical Brothers legtöbb lemezének csúcsdalai úgy szakadnak ki és vetődnek ránk az egyórás zenei anyagból, mint az arctámadók A nyolcadik utas: a Halál szerencsétlenül járt űrhajósaira. A Further a lemez egésze – meg maguk a dalok – felépítésében mutatott újat a duó munkásságán belül, és az egyik legkísérletezőbb anyagukat eredményezte. (Meg, mondjuk ki: a legjobbat a Dig Your Own Hole óta.) A nyolc dal egyetlen, hömpölygő egészet alkot, ahol a részek összessége túlmutat az alkotóelemeken; így aztán nincsenek vendégek, maguktól értetődő kislemezdalok, és a csúcspontok jobban szétterülnek a kényelmesen emelkedő, majd lenyugvó hullámhegyek és -völgyek során. Máskor a nyitószám berúgja az ajtót; most a Snow mantrája ráérősen vezet át a 12 perces, lenyűgöző Escape Velocitybe, ami ötször meggyűri és kiköpi a Baba O’Riley szintitémáját, mielőtt ledobná a beatet, és hullámokban vinne eufóriáig. Újabb nagy trip ez a lemez, de érettebb, higgadtabb, mélyebb, és humorosabb is: kinek jut eszébe a Jump Around legendás vijjogó effektjét bősz lónyerítésként újragondolni?!

Mostohagyerek

Hanna (2011)

A Chemical Brothers zenéjének sokat hozzáadnak klasszikussá nemesült klipjeik, főleg Michel Gondryval, Spike Jonze-val vagy a Dom & Nic alkotópárossal közös videóik. A Hanna esetében ez halmozottan igaz, tekintve, hogy ez az egyetlen komplett filmzenéjük: külön hallgatva korrekt CB-lemeznek számít, Joe Wright akciófilmje lenémítva is menő, a kettő együtt azonban eszeveszett döngölés. Fura, miért nem szereztek több kísérőzenét; talán úgy voltak vele, megütötték a főnyereményt a Hannával, ahol nem kellett semmit feladniuk egyéniségükből, és inkább nem kísértették többször a sorsot. Remek a Hanna’s Theme mesei altatódala, a Marissa’s Flashback az egy évvel korábbi Further álomszerű lebegését idézi, a Bahnhof Rumble törtritmusa felejthetetlenné teszi a metróaluljárós vágatlan akciójelenetet, a két csúcspont viszont a Devil In The Beats savas-ipari sivalkodása, vokóderes fütyörészése, valamint a Container Park kísérteties, szorongásos, sötét szintikkel felfokozott rave-je.