A negyedik albumok nem szoktak ilyen jók lenni. Darkstar: Civic Jams (lemezkritika)

Egy nem túl ideális pálya valószínűtlen csúcsa? Az elmúlt évtizedek egyik legjobb IDM/downtempo lemeze? A Darkstar negyedik albuma egy kicsit mindkettő, de ugyanakkor több is annál.

Előadó: Darkstar

Cím: Civic Jams

Kiadó: Warp Records

Megjelenés: 2020. június 19.

Stílus: elektronika, downtempo, szintipop

Kulcsdal: Wolf

A negyedik albumok közel sem szoktak olyan jók lenni, mint a Civic Jams. És ez pláne meglepő a Darkstar esetében, ugyanis a brit duó pályája mindennek nevezhető, csak ideálisnak nem. Régebbi motorosoknak biztosan nem kell bemutatni őket, de a fiatalabb olvasók és az ajánló kontextusa miatt pár mondat szükséges: ez az alakulat indult a dubstep egyik olyan nagy reménységének, ami jó eséllyel majd kitör saját közösségéből, és valami sokkal nagyobbat hoz létre. Az Aidy’s Girl Is A Computer című számuk 2009-ben rongyosra volt játszva minden buliban, és akkoriban tényleg úgy tűnt, hogy a Hyperdub kiadó Burial után megint óriásit szakít. És ezt lehet, hogy megérezte a Darkstar is, ugyanis elkezdett zenekarosodni, laptopok helyett hangszereket használni, de ez a váltás utólag nem fizetődött ki. A debütlemezük – 2010: North – nem teljesítette be azt az ígéretet, ami a potenciáljukban rejlett, és bár a tagok mindenképp győzelmet könyvelhettek el azzal, hogy a Warp leszerződtette őket egy jövőbeli durranás reményében, ez végül a második és harmadik albumokkal is elmaradt.

Így érkezünk meg a Civic Jamshez. Ami, hozzáteszem, az eddigi legzártabb hangzású, leginkább befelé forduló Darkstar-album. Egyáltalán nincsenek nagy tétek rajta, olyan, mintha tudatosan nem akarna nagyot vállalni a két alkotó, helyette arra fókuszálnak, amiben nagyon jók. És ez egy 37 perces albumnak mindenképp előnyére tud válni, mert még azelőtt véget ér, hogy túlságosan repetitív, rosszabb esetben unalmas legyen, de ezek itt amúgy sem állnak fenn. Leginkább abban van hatalmas fejlődés, hogy míg a Darkstarnak korábban is volt egy jól eltalált, beazonosítható, saját hangzása, ritkán sikerült kihozni belőle a legtöbbet számstruktúrában. A Civic Jams viszont határozottan prezentálja a koncepcióját, kihozza belőle, amit csak lehet. A számok azokról a pillanatokról szólnak, amikor a legsebezhetőbbnek vagyunk és egy pillanatra jelentéktelennek érezzük magunkat.

Jót tesz az összhatásnak itt, hogy ezúttal megint azt érezni, hogy két ember laptopok mögött írt valamit, nem pedig zenekari session felvételek legjobban sikerült próbálkozásait hallani. Nincsenek előtérben a dobok, és nem számít a ritmus sem; a textúrák dominálnak, ami így nagyon éteri, helyenként már-már magasztos hangulatot teremt. Mintha elbújnánk egy pillanatra, nem akarva, hogy bárki is lásson minket leggyengébb valónkban. Közben viszont a duó lerója tiszteletét mind a Warp, mind a Hyperdub gyökerei előtt: teljesen egyértelmű, hogy a Civic Jamst az elmúlt évtizedek legszebb IDM/szintipop/downtempo pillanatai ihlették, de az összetettebb ritmusképletek el lettek hagyva, és így talán a megnyugvás az, ami leginkább jellemzi a tételeket. Fura módon a lemez B-oldalát sokkal erősebbnek érzem, talán ott teljesedik ki az atmoszféra igazán. A visszatérő témák alkalmazása remek ötlet: a Wolf és Tuesday mintha testvérek lennének. És érdekes plusz, hogy az egyik digitális bónusz zenét, a Yeah-t hallgatva tisztára a Boards Of Canada éled fel Londonban.

7.5/10

Velkei Zoltán