Heti toplistáinkat filmes összeállításokkal élesztjük fel, amelyek akár az otthontanuláshoz, például a magyar- vagy a történelemérettségi témáinak jobb megértéséhez is segítséget nyújthatnak. Mostani témazáró toplistánkat William Shakespeare munkásságának szenteljük halála 404. évfordulója apropóján, öt érdekes filmes feldolgozás következik.
# Falstaff (Chimes At Midnight) (1965)
A középiskolai tananyagban és a színházakban sem feltétlenül Shakespeare királydrámái a legnépszerűbbek, ám a filmesek előszeretettel veszik elő ezeket a középkorban játszódó lovagi és udvari történeteket. Érthető: ármányban, politikai intrikákban, nagyszabású csatajelenetekben gazdag művekről van szó, cselekményességük folytán könnyebben adaptálhatók a mozgókép nyelvére, mint mondjuk az introspektív Hamlet. Hal herceg hatalomra jutását legutóbb Timothée Chalamet-vel dolgozták fel újra langyos történelmi filmként, ám jobban járunk, ha Orson Welles 1965-ös filmjét választjuk. A cím árulkodó, Welles egyfajta mashupként öt különböző Shakespeare-műből gyúrta össze szöveghű forgatókönyvét, az angol szerző kedvenc komikus mellékalakját, a hordóhasú, hóhányó, hűséges Falstaffot téve meg tragikus főhősnek. A rendezés legalább olyan szilaj, mint a legjobb barátból nemkívánatos kolonccá váló címszereplő, akit Welles öblös hanggal, nagy empátiával, esendően ábrázol; a forgatás hírhedten nehézkesen zajlott, ám a pénz- és időszűke nem látszik meg az intenzitásában modern példákkal vetekedő film közepi nagy csatajeleneten, sem az expresszionista fekete-fehér beállításokban.
# Macbeth (1982)
A Rómeó és Júlia és a Hamlet mellett alighanem a Macbethet filmesítették meg a legtöbbször. Jelenleg épp Joel Coen készít elő egy újabb verziót Denzel Washingtonnal a főszerepben, pár éve Michael Fassbender kelthette életre a gyilkos kezű uralkodót, és az egyik legelismertebb Shakespeare-feldolgozás is ebből a drámából született, méghozzá Japánban. Mi azonban most nem a Véres trónt választottuk, hanem egy magyar tévéfilmet Tarr Béla rendezésében. A videóra forgatott, alig több mint egy órás adaptáció elsősorban formanyelvi kísérlet gyanánt készült el, két snittből áll, a főcímet megelőző öt perces, majd az azt követő vágatlan egyórás beállításból, és a dráma szüzséje tömörítve bomlik ki vágás nélküli jelenet- és időugrásokkal, szín- és helyszínváltásokkal, követő és közelire tapadó kamerával. Az alapmű maga mintha nem is érdekelné olyan rettenetesen Tarr Bélát, ürügyként tekint rá, a filmnyelvi kísérlet valójában klasszikus kőszínházi előadások színjátszását és interpretációját követő, filmre vitt színdarabot, rövidített kötelező olvasmányt eredményez. Az egysnittes viszont tagadhatatlanul hatásos.
# Káosz (Ran, 1985)
Na jó, most már eláruljuk, azért sem választottuk a Véres trónt Macbeth-feldolgozásnak az összeállításba, mert egy másik Kuroszava Akira-féle Shakespeare-átiratot dobunk be inkább a közösbe. A Ran – Káosz a Lear király cselekményét ülteti át a feudális Japánba, szamurájok, hűbérurak és bosszúra esküdő ágyasok közé. Nem tiszta, egy az egyben lefordított adaptációról van szó, a forgatókönyv vegyíti a Shakespeare-művet japán legendákkal és folklórral. Néhány módosítás szembetűnő: a gőgje és fatális tévedése által tébolyba taszított öreg uralkodónak nem lánygyerekek fordítanak hátat, hanem fiúk, és a film legizgalmasabb figurája, a vérfagyasztó Kaede úrnő is teljesen más szereplőnek feleltethető meg a drámából. A film tézise is más: tragikus vétségként nem a dölyfön van a hangsúly, hanem azon, hogy az erőszakos, kegyetlen zsarnokok továbbörökítik utódjaikra is az erőszakosságot. Érdekes tehát összehasonlítani a tragédiát és a filmet... vagy egyszerűen csak lenyűgözve bámulni a háromórás eposz megalomán akciójeleneteit, a káprázatos színekben tobzódó képi világot, vagy az apokaliptikus finálét.
# Sok hűhó semmiért (Much Ado About Nothing, 1993)
De nehogy azt higgyük ám, hogy Shakespeare csupa véres csörte és sorstragédia! Az író vígjátékai kezdésnek, ismerkedésnek talán alkalmasabbak is, mint a súlyos, nyomasztó drámák. A Sok hűhó semmiért sztárokkal - pontosabban a kilencvenes évek első felének sztárjaival - benépesített, szellemes, szórakoztató adaptációja például ideális első találkozás lehet Shakespeare művészetével: megőrzi a komédia nyelvezetét, szófordulatait és nyelvi pengeváltásait, a bohókás szerelmi bonyodalmakat és félreértéseket kellő fanyarsággal tálalja, és mindezt közérthető, könnyen fogyasztható formába csomagolja. Kenneth Branagh neve sokáig egyet jelentett a Shakespeare-adaptációkkal, Laurence Olivier örökösének tekintették, és messze ez a legjobb rendezése, amiben segítségére van a napfényben fürdő, bájos toszkánai helyszín, az éles nyelvű, talpraesett Emma Thompson, a karizmatikus Denzel Washington, az ármánykodó Keanu Reeves és a bohóc Michael Keaton.
# 10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About You, 1999)
A kilencvenes évek második felében óriási divat volt tinifilmes köntösbe öltöztetni klasszikus irodalmi alkotásokat, Jane Austen regényeitől, mondanunk se kell, Shakespeare színműveiig. (Megvan, hogy Othello kosárlabdázik?) A hullámot Baz Luhrmann finoman szólva megosztó Rómeó és Júliája indította el, a Leo-mániával együtt, hogy aztán a Shakespeare-puristák még évekig sikítva tépjék a hajukat a drámairodalom megszentségtelenítése miatt. Bár szerintünk a popslágeres-pisztolyos Rómeóék is szórakoztatóak, van egy erősebb Shakespeare-tinifilm. A makrancos hölgy modernizált változatában a lehengerlően sármos Heath Ledger kavarodik össze a tökéletesen tüskés Julia Stilesszal, és ugyan a film szexuális politikája sok más romkomhoz és krássfilmhez hasonlóan nem öregedett túl jól (elsősorban Joseph Gordon-Levitt epekedő karaktere tűnik ma már parábbnak), a hibáival együtt is szerethető darab, a főszereplők kémiája pedig hibátlan. A film egyben újabb bizonyíték arra, hogy a jól bevált romantikus panelek túlnyomó többségéért William Shakespeare-t illeti köszönet - vagy terheli a felelősség.
