Gyorstalpaló – Ismerkedj meg Fiona Apple-lel!

Régóta meg szeretnél ismerkedni egy zenekarral vagy előadóval, de azt se tudod, hol kezdd? Segítünk! Gyorstalpaló rovatunk elkalauzol a diszkográfiák könnyűzenei útvesztőiben. A héten robbant be Fiona Apple nyolc éve várt új lemeze, a Fetch The Bolt Cutter, amit még a szőrösszívű Pitchfork is 10/10-re értékelt, nem is volt kérdés, hogy az idáig vezető életműben teszünk most rendet.

Kezdőlökés

When the Pawn... (1999)

Fiona Apple életműve számszerűsítve nem tűnik riasztóan terjedelmesnek, csaknem 25 éves pályafutása alatt az új lemezzel együtt mindössze öt albumot adott ki, exponenciálisan növekvő szünetekkel. A gyorstalpalónkban sem kellett azon filózni, hogy melyik lemezt hagyjuk ki, mindössze a sorrend volt a kérdéses. Már csak azért is, mert az énekes-zongorista-dalszerző pár tucatnyi szerzeménye között gyakorlatilag hiába keresünk rossz dalokat, ellenben zseniálisat annál többet találhatunk. Ezzel együtt nincs annyira könnyű dolga az újonc hallgatónak, a szövegek, melódiák, harmóniák és hangszerelések töménysége miatt ezzel a pár maroknyi dallal is órákat (napokat) tölthetünk.

A szövegsűrűséghez nem is kell messzebb menni a második nagylemez címénél, ami kereken 444 betűből áll, egy komplett verssel egyenértékű kiáltvány leleményes költői eszközökkel, verbális játékokkal. Az albumon hallható dalszövegek is hemzsegnek a meghökkentő frázisoktól, váratlan képzettársításoktól: a To Your Love egyetlen négysoros bridge alatt obskúrus kifejezéseket fűz asszonáncos láncba, míg a Love Ridden érzékletes nyitó hasonlatának ereje pont az egyszerűségében és hétköznapiságában rejlik. Apple sorai hol pofonként csattannak, hol a bőrünk alá furakodnak önmarcangoló kételyeikkel, dalai pedig (rendszerint) romantikus pszichodrámákat kaparnak fel a felszín alól: sebzett nők dühét, kihűlő kapcsolatok jegességét.

A dalok érzelmi hullámzását, amplitúdóit ezen a lemezen briliánsan követik le a hangszerelési megoldások, amelyeket az énekesnő Jon Brion multiinstrumentalista-producerrel közösen alakított ki. Az On The Bound nagyívű szimfóniája akár egy James Bond-betétdalt is aláfesthetne, a Limp hevülete a verzék gyötrődő belső monológjához képest a poprefrén dühös kifakadásánál lobban be, húzós jazz-dobszólóval megspékelve. A Get Gone énekritmikája csupa éles tüske, sebző fűrészfog, a Fast As You Can pedig drum'n'basses tempóváltásokkal igazodik a narratív fordulatszámhoz. Dinamikus, maró, kiszámíthatatlan album, ami hallgattatja magát.

Középhaladó

Tidal (1996)

Az első lemezen már, ha nem is teljes pompájában, de mindenesetre felvértezve jelent meg Apple, már megszólal rajta a hol szarkasztikusan, hol pőrén kitárulkozó, traumáit, démonjait, vágyait, csalódásait elbeszélő lírai én, és a hangjában sem érezni óvatos, tétova szárnypróbálgatást. Az album magabiztos debütálás, miközben a fő témákat épp a kételyek, kérdőjelek, önismereti bizonytalanságok, útkeresések jelölik ki rajta. Apple már itt is éles szemmel szálazza szét a leggubancosabb lelki konfliktusgócokat (a Sleep To Dream - Sullen Girl - Shadowboxer nyitótriász a dacos, vad elutasítástól a legmélyebb önéletrajzi traumák érintésén át a kísértésről szóló íves balladáig vezet), és tobzódik a pazar metaforákban (The Child Is Gone), megszemélyesítésekben (Pale September). Ja, mondtuk már, hogy a lemez megjelenésekor még csak 19 éves volt, és a dalokat tinédzserként írta? Néha 45 perc alatt, mint a Tidal legnagyobb slágerét (Criminal). Máskor úgy, mintha Ella Fitzgerald énekelne egy régi sztenderdet (Slow Like Honey). Egyedül a zömmel jazzes, balladás hangszerelésben érződik még a változatosság hiánya.

Hardkór

The Idler Wheel... (2012)

Hét év szünet után futott be Apple negyedik nagylemeze, megint csak hosszú (bár nem olyan hosszú) címmel, és most először külső producer közreműködése nélkül. Szinte minden hangszeren Apple és multiinstrumentalista-dobostársa, Charley Drayton játszik, és ez a minimalista lemezfelvételi folyamat visszatükröződik a korábbiaknál szikárabb, szellősebb, még inkább Apple énekét kidomborító zenei hangzásvilágban. Így még szembetűnőbbek a szabálytalanságok, a dalokban rejlő disszonanciák, ellentmondások, belső feszültségek; még érzékletesebben és karcosabban robbanhat ki a szerelmi ősdüh (Regret), a tömény irónia (Periphery), vagy a Daredevil perzselő sikolya ("Look at me, look at me, look at me"). "That's where the pain comes in", fogadja be a fájdalmat rögtön a nyitódalban, de lemez érzelmi palettája nem merül ki a szenvedésben, sőt: a Left Alone játékos, groteszk boogie-woogie-ja, az Anything We Want gyerekszerelmet felnőttkorba átmentő felszabadultsága után a fergeteges Hot Knife fonódó szövegvillamosa zárja a lemezt, Hát milyen pajkos tűzzel ejti már ki Apple a "feisty" szót?!

Mostohagyerek

Extraordinary Machine (2005)

Exek, szakítások, mérgező kapcsolatok dominálják a harmadik nagylemezt, amivel kapcsolatban az az érdekes, hogy kettő verzió létezik belőle: Apple először visszatérő alkotótársával, Jon Brionnal rögzítette, de csak három évvel később jelent meg két másik producer, a hiphop-szcénából érkező Mike Elizondo és Brian Kehew közreműködésével áthangszerelve. Az okokat rengeteg nyilatkozatból össze lehet fésülni (a lemezkiadó állítólag megijedt attól, hogy nem elég slágeresek a dalok), a lényeg, hogy a hivatalos verzió mellett az eredeti, Brion-féle felvételek is kiszivárogtak CD-minőségű bootleg formájában. Hogy melyik a jobb? Mikor melyik. A hivatalosat áramvonalasított, lényegre törő hangzását előtérbe tolt ének és zongora jellemzi, sokféle billentyűvel a háttérben, míg a bootleg kalandvágyóbb hangszerelése nagyobb teret követel magának vastagon meghúzott vonósaival, zaklatott perkusszív szólamaival, amelyekbe belesimul Apple éneke. Van, ahol nincs szinte semmi különbség (Please Please Please), máshol ég és föld a kettő (a Red Red Red lefojtott puhasága Brion ütős- és effektdús karneváljával szemben), megint máshol két egyenértékű dal hoz ki ugyanabból a szövegből különböző érzelmi regisztert (az Oh Well vokálját a hivatalos változatban hanyag irónia, az eredetiben marcangoló düh jellemzi).