"Felszabadít, hogy semmi értelme tervezni" - Miki Berényi-interjú

A japán-magyar származású Miki Berényi (vagy Berenyi) a shoegaze egyik alapcsapata, a londoni Lush énekes-gitárosa volt 1987 és ’96, majd 2015 és ’16 között, két éve pedig Piroshka néven indított új zenekart. És igen, tud a Barátok közt Berényi Mikijéről. Telefonon beszélgettünk vele a hetvenes-nyolcvanas évek paranoid magyar légköréről, a Balatonról, a konyhában a hi-fibe dugott gitárról, a 4AD kiadóról, a shoegaze színtér valóságáról és mitológiájáról, a britpop szexizmusáról, a brit zenei sajtóról; arról, hogy mit csinált abban a két évtizedben, amikor eltűnt a zenéből, és mit csinál most. Mesél arról is, hogyan érinti a koronavírus, és miért érez együtt azokkal, akik még mindig koncertekre járnak. A Recorder magazin 79. számában megjelent interjú jelentősen kibővített változata.

Arról beszéltél már, hogy milyen volt magyar-japán származásúként felnőni Angliában, de az interjúkban inkább a japán oldalra került a hangsúly. A magyar származásod mennyire volt fontos gyerekkorodban?

Az apám, mint sokan mások, 1956-ban hagyta el az országot, és miután én megszülettem, áthozta az édesanyját, aki baromi nehéz természet volt – ez hozzájárult ahhoz is, hogy a szüleim elváltak. Egyetlen haszna volt, hogy itt élt: megtanultam magyarul, mert ő ezen kívül csak németül beszélt; a nagymama [ezt magyarul mondta – a szerk.] családjában volt némi náci háttér is. Már nagyon régen beszéltem magyarul, szóval a nagy részét elfelejtettem; ráadásul már a nyolcvanas években is azt mondták a magyarok, hogy olyan öregesen beszélsz [magyarul – a szerk.] – persze, mert egy öregasszonytól tanultam, aki elég sajátos frazírozással beszélt. Soha nem éltem Magyarországon, de minden évben idelátogattunk. Volt a családomnak egy lakása Budapesten, meg egy háza Balatonbogláron. Máig emlékszem, hogy milyen fura, paranoid atmoszféra uralkodott ott a hetvenes években. Főleg úgy, hogy Angliából jöttünk. Apám sokszor mondta, hogy „erről ne beszélj ezeknek az embereknek”.

Miki Berényi a budai várban | Forrás: Miki Berényi

 

Attól félt, hogy besúgók álltak rá?

Igen. Regisztrálni is kellett a rendőrségnél. Az is hozzájárult a nyomasztó hangulathoz, hogy ahonnan mi jöttünk, oda a magyarok csak nagyon-nagyon nehezen tudtak eljutni. Négyévenként mehettek Nyugatra, vagy hogy a francba is volt. Iszonyú sok korlátozás között éltek az emberek. Aztán ott volt az is, hogy a nagyanyám lakásába, amit ugye elhagyott, beköltözött két nő, akik piákat küldözgettek neki, hogy cserébe írjon alá valami papírt és adja nekik a lakást. Egyiküknek asszem sikerült végül megszereznie, mert a rendőrségnél dolgozott. Szóval folyton zajlott valami dráma, és nehéz volt megbízni bárkiben is. Viszont a Balatont, ahol több időt töltöttünk, imádtam, az nagyon jó volt gyerekként: egy olyan kis, barátságos közösség volt ott, amilyennel Londonban – ami egy nagyváros – nem lehetett találkozni. Mindenki mindenkit ismert, minden házba bejárásunk volt, szóval mindig jól éreztem magam.

Követted, hogy mi történt a rendszerváltás környékén?

Ha jól emlékszem, az azelőtti nyáron jártunk ott, hogy leomlott a berlini fal, és már sok kelet-német utazott át az országon. Van egy nagyon fura emlékem arról a nyárról. A barátaimmal, zenésztársaimmal voltam, és bementünk valami állami szuvenírboltba, és az eladónő iszonyú dühös lett valami apróság miatt: Chris [Chris Acland, a Lush dobosa – a szerk.] rossz irányban ment körbe a boltban vagy ilyesmi. Csak mi voltunk ott, Balatonboglárban a semmi közepén, és a nő teljesen elvesztette az eszét, lökdöste Christ, mire az apám is begurult, és hatalmas veszekedés lett belőle. A nő azt üvöltözte, hogy „tudom ám, kik vagytok”, mire az apám visszaüvöltötte, hogy „lejárt az időtök”. És tényleg már elég ingatag volt a helyzet, a következő évben leomlott a fal.

Miki Berényi a Balaton partján | Forrás: Miki Berényi

 

A magyar zenét követted?

Tudom, hogy ez rosszul hangzik, de valahogy az énemnek a magyar része nagyon az apámhoz kötődött. Akkor jártam oda gyakran, amikor ő még élt. Ráadásul én inkább az indie zenén nőttem fel, viszont a zenekarok, amikkel Magyarországon találkoztam, inkább a punk kemény, „oi” vonalát képviselték. Ez nem igazán az én stílusom. Aztán amikor a Lush feloszlott, húsz éven át nem igazán voltam benne a zenében, úgyhogy nem követtem, hogy mi történik.

Érdekes, mert több mint egy életrajzban láttam, hogy a Lush előtt játszottál I-Goat Fuhrer Five nevű zenekarban. Ettől ugyan nincs zene a neten, de a név, az nagyon punk.

Őszintén szólva ez nem egy együttes volt, csak egy srác, aki írt néhány számot, valahogy rávett arra, hogy énekeljek bennük. Igazából vicc volt az egész, tartott talán négy hétig, és soha nem jutott ki ennek a srácnak a hálószobájából.

A másik dolog, amit az együttes előtörténetéből gyakran emlegetnek, az, hogy Emma Andersonnal indítottatok egy fanzint.

Olyan 15-16 évesek lehettünk akkor. Úgy kerültünk a zenébe, hogy volt egy baráti társaság, az volt bennünk a közös, hogy egyikünknek sem volt idősebb testvére, aki bevezethetett volna minket abba, hogy mit érdemes hallgatni. Így együtt fedeztünk fel mindent. Megnéztünk egy híres zenekart, ha tetszett az előzenekar, akkor elmentünk annak a fellépésére, aztán annak az előzenekarának a fellépésére... És mivel nagyon szerettünk koncertekre járni, ezzel a módszerrel hamar eljutottunk kis kocsmákba, ahol tök ismeretlen zenekarokat hallgattunk. Akkoriban nagyon komoly volt Londonban a fanzin színtér, nem tudtál úgy elmenni egy koncertre, hogy ne akarja öt-hat ember eladni neked a fanzinját. Szóval ez egy jó belépő volt a zene világába, főleg úgy, hogy nagyon fiatalok és egyben félénkek is voltunk. Az, hogy kínálgattuk a fanzinunkat, hatékony módszer volt a jég megtörésére, a beszélgetés elindítására. Ráadásul jó móka volt írni is. Akkoriban nagyon erős volt a közösség a zenei szcénában, könnyű volt bekerülni: csináltál egy fanzint, alapítottál egy bandát, vagy éppen elindítottál egy klubot, elkezdtél koncerteket szervezni.

A Lush elég hamar kialakította a sajátos hangzását. Tudatosan dolgoztatok ezen, vagy csak úgy kijött abból, hogy éppen ti zenéltetek együtt?

Én és Emma is először basszusgitáron játszottunk különböző zenekarokban, én a Bugsban amolyan hatvanas évekre emlékeztető garázsrockot. Aztán Emma elhatározta, hogy a saját zenéjét akarja írni – ami a valóságban jóval kevésbé volt nagyszabású dolog, mint ahogy így hangzik, hiszen annyi történt, hogy a konyhájában ültünk, bedugtuk az ő basszusgitárját meg az én vacak gitáromat a hifijébe, és megpróbáltunk összerakni négy-öt számot, hogy egy előzenekari pozíciót megcsíphessünk, merthogy akkoriban ez elég könnyű volt.

De aztán elég hamar rájöttünk, hogy nemcsak annyi az ambíciónk, hogy ott legyünk a színpadon, hanem akkor már szeretnénk olyan dalokat írni, amik nekünk tetszenek – és ezt csak a saját zenekarunkban tudtuk megcsinálni, mert félénk lányok voltunk. Nem tudtam elképzelni, hogy a Bugs tagjainak azt mondjam: „hé, srácok, írtam ezt a dalt, tegyünk vele egy próbát” – túlságosan zavarban lettem volna. De az, hogy két lány zenél együtt, olyan biztonságos közeget teremtett, amiben már tudtunk kísérletezni, tudtuk egymást támogatni. Ezek után már elég hamar kialakult a hangzásunk, mert sokat koncerteztünk, eleinte úgy, hogy Meriel Barham énekelt. Azután, hogy ő kiszállt és belépett a Pale Saintsbe, főleg Emma volt az, aki úgy gondolta, hogy ideje megvalósítani a vízióját; nem akar kocsmákban elő-előzenekaroskodni, hanem tényleg lemezeket akar készíteni. Amikor leszerződtetett minket a 4AD kiadó, akkor pedig tényleg komolyra fordultak a dolgok: „Úristen, most már tényleg egy zenekar vagyunk, jobban át kell gondolnunk, hogy mit is csinálunk”.

Lush | Chris Acland, Miki Berényi, Emma Anderson és Phil King

 

A 4AD-re ma a korszak meghatározó kiadójaként tekintünk. Akkor számotokra mit jelentett?

Akkor már náluk volt a Cocteau Twins, és például a Birthday Party, a Bauhaus is adott ki náluk lemezeket, EP-ket, szóval amikor mi 15 évesek voltunk, akkor már a mi köreinkben olyan ikonikus kiadónak számított, mint mondjuk a Factory, tehát megvettünk lemezeket csak azért, mert a 4AD-nél jöttek ki, miközben lehet, hogy magát a zenekart nem is ismertük. Amikor leszerződtünk hozzájuk, akkor meg is kaptuk, hogy nem félünk-e attól, hogy „egy újabb 4AD-zenekar” leszünk, és a Lush alárendelődik a kiadó identitásának. De én nem féltem ettől, sőt, valójában felszabadító volt, hogy hozzájuk tartoztunk. Nagyon támogattak minket, komoly lökést adtak az együttesnek. Nem a pénzkereset volt a kiadó célja, hanem tényleg fontos volt számukra a zene, mindennel – például a borítókkal – együtt. Sokat számított ez abban, hogy a Lush jobb zenekarrá fejlődött.

A 4AD legendás borítótervezője, Vaughan Oliver 2019 végén hunyt el. A Lush borítókat rá, illetve a kiadóra bíztátok, vagy ti is beleszóltatok?

Tudod, nagyjából ugyanabban az időben szerződteték a Pale Saintst, mint minket. Ők nagyon jók voltak: profi, összeszokott csapat, erősek voltak élőben – minden szempontból az ellenkezője, mint mi (nevet). Nekik például már volt koncepciójuk arról, hogy ha lesz lemezük, akkor annak milyen legyen a borítója. Akkoriban azt gondoltam, hogy nekik is össze kéne kapnunk magunkat, mert lám, mennyire le vagyunk maradva tőlük. De visszatekintve úgy gondolom, hogy mi sokkal nyitottabbak voltunk náluk. Például amikor mondták, hogy Vaughannak vannak ötletei borítóra, akkor azt gondoltam, hogy biztos, hogy jobb lesz, amit ő kitalál, mint ami nekem bármikor eszembe juthatna, és valójában nagyon is hízelgő, hogy egy ilyen ember meghallgatta a zenénket és az megihlette őt. Jó dolog, ha vannak elképzeléseid és azokat megpróbálod megvalósítani; ugyanakkor az is fontos, hogy ha ilyen nagyszerű lehetőségeid adódnak, mint hogy például egy elképesztő designer fogja tervezni a lemezborítódat, akkor ezzel tudjál élni. Szóval az én dolgom annyi volt, hogy ültem és bólogattam.

MI EZ A SHOEGAZE? 2017-BEN ÁTTEKINTETTÜK A MŰFAJ TÖRTÉNETÉT

Úgy tűnik az interjúkból, hogy legalábbis elfogadod a shoegaze megjelölést – elégedett vagy ezzel, vagy csak egyszerűen már megszoktad?

Hát, inkább csak megszoktam. Valójában ez a megnevezés eleinte egy sértés volt: „ezek a zenekarok rohadt unalmasak élőben, mert azt kell nézned, ahogy állnak a színpadon és a földet bámulják, ahova kirakták azt a rengeteg effektpedált!” Aztán Amerikában ezt felkapták, és nem érezték benne ezt a sértő élt: „aha, szóval van ez a shoegaze zene!” – és a dolog elkezdett önálló életet élni. Azokban az években pedig, amik a Lush feloszlása és a visszatérése között elteltek, egy csomó zenekar alakult, akikre nagy hatással volt ez a színtér, és ők boldogan használták magukra a shoegaze (vagy néha dream pop) megnevezést. Szóval nem fogok tiltakozni ellene: ha ez a neve, hát akkor ez.

Belülről nézve mennyire volt ez tényleg egy összetartó, valódi színtér, egymásra ható zenekarokkal, és mennyire a sajtó által kitalált dolog?

Hát egyfelől tényleg nagyon sokat turnéztunk a My Bloody Valentine-nal, másfelől viszont egy csomó koncertünk volt olyan zenekarokkal, mint például a Silverfish, akik egészen más megszólalást képviseltek. Az persze tök érthető, hogy ha újságíró vagy és az a feladatod, hogy eladjad a lapot, akkor mindenképpen színterekről fogsz írni, mert az olyan vonzó dolog, hiszen az emberek szeretnek tartozni valahova. Ugyanúgy, ahogy az újságok szerettek a „4AD zenekarokról” összeállításokat csinálni, vagy Women in Rock címmel cikkeket írni, mintha mindannyian kurvára egyformák lennénk.

De azt is hozzá kell tenni, hogy tényleg hatottunk egymásra. Például a My Bloody Valentine nagyon sokat változott: garázszenekarként indultak, aztán amikor Dave, az énekes kilépett, és Bilinda jött a helyére, teljesen más együttes lett belőlük. [Dave Conway, Bilinda Butcher, és ez 1987-ben történt – a szerk.] Nem is a lemezeik hatottak ránk annyira, hanem az számított, hogy sokat játszottunk együtt, gyakran ugyanazon a cuccon. „Ez érdekes, hogyan csináltad ezt a hangzást? Nekem is kell egy ilyen pedál!” De ennek megvannak a határai. Sokan mondták például, hogy hatással volt ránk a Ride – hát nem, először akkor hallgattam meg a zenéjüket, amikor közös turnéra mentünk, és annyira nem is tetszett. Az olyan zenekarokról, mint a Chapterhouse, alig tudtam valamit. Nem azért, mert valami bajom volt velük, csak nem voltak a radaromon. Szerintem nem is igazán hathatnak egymásra olyan zenekarok, amelyek egymás kortársai; sokkal inkább inspirálja az embert az a zene, amin felnőtt.

Mark E. Smith és Miki Berényi a kilencvenes évek elején

 

Összességében azért azt kell, hogy mondjam, hogy megvolt annak a haszna, hogy kineveztek minket egy színtérnek, mert így együtt nagyobb hatást tudtunk elérni. Az a kicsit mitologizáló hangnem, amivel a „színterekről” írtak, azt eredményezte, hogy valaki mondjuk Arkansasban olvasott a shoegaze-ről, azt gondolta: „hú, de jó lenne, ha én is részese lehetnék ennek” – és ez talán hozzájárult ahhoz, hogy világszerte zenekarok, helyi színterek alakultak. De aztán eljön az a pont, amikor az, hogy besuvasztanak a shoegaze-be, britpopba vagy akármibe, az eltünteti azt, ami tényleg egyedivé tesz téged. Az igazat megvallva a britpopozás sokkal jobban idegesített.

KI CSINÁLTA AZ EGYIK LEGJOBB SHOEGAZE-LEMEZT? HÁT A LUSH! MŰFAJI TOP 20 

A mából visszatekintve elég valószerűtlen, hogy miért mondták a Lushra, hogy britpop.

Az teljesen normális, hogy az emberek megpróbálnak mintázatokat keresni, egyidejű dolgokat egymással összehasonlítani. El kell telnie egy kis időnek, hogy kiderüljön, hogy egy zenekar egyáltalán nem is hasonlított azokra, amikkel együtt emlegették. A britpop azért zavart, mert sem a szellemiségével, mind a politikájával nem tudtam azonosulni. Tele volt fiatal macsókkal, őszintén szólva elég szexista közeg volt. A shoegaze-zenekarokban egy csomó nő játszott, akiket nem fetisizáltak szexszimbólumként. Sokkal egyenlőbb közeg volt, és igazából sokkal punkabb is – míg a britpop inkább a zeneipar által elképzelt indie volt. Persze szórakoztató volt, meg volt abban hetykeség, hogy „akkor most betörünk a mainstreambe”. Csak éppen ez nem „alternatív”.

Nagyon hamar a Melody Maker címlapjára kerültetek, de gyakran elég kritikus vagy az akkori zenei sajtóval szemben.

Az kétségtelen, hogy a sajtó figyelme fontos, de azért az is fontos, hogy milyen ez a figyelem. A Melody Maker-címlap után minden, velünk egy szinten lévő zenekar felvonta a szemöldökét, hogy: „ja, azért kerültek a címlapra, mert két nő van a zenekarban”. Szóval egyrészt nyilván jót tett az ismertségünknek, másrészt rögtön problémát is okozott. Voltak a Melody Makernél nagyszerű újságírók, akik tényleg szerettek minket, és azt is megértem, hogy nemcsak a zenéről akartak írni, hanem a zenészek életéről, személyiségéről is. De volt egy pont, amikor én is azt éreztem, hogy valóban nem a zenénk miatt kerültünk a címlapra, hiszen az interjúkban nagyjából mindenről beszélni akartak velünk, ezt az egyet leszámítva. „Oké, ez érdekes, de térjünk rá arra, hogy milyen érzés nőként zenekarban játszani, kivel jársz stb.”

Nem akarom nagyon bántani őket, mint ahogy azokat sem, akik a Women in Music típusú cikkeket írták, mert sokan közülük biztosan jót akartak, azt gondolták, hogy platformot adnak nekünk, felhívják ránk a figyelmet. Csak éppen ezáltal bezártak minket egy szűk niche-be. „Szerepeltetek már az újságban, a Women in Rock összeállításunkban!” Ja, csak a Ride háromoldalas cikket kap arról, hogy milyen kibaszottul nagyszerű a zenéjük, mi meg közben a menstruációról beszélgetünk.

Miki Berényiék a Melody Maker és az NME címlapján 1990-ben

 

Aztán ott van az is, hogy akkoriban a zenei sajtó, főleg a hetilapok elég bulvárosak voltak, és meglehetősen rosszindulatú, bántó hangnemben szóltak. Érdekes ezt összehasonlítani azzal, ami ma van: a közösségi média tele van ezzel a rosszindulattal, leszólnak mindenkit, hogy szarul néz ki satöbbi – miközben a zenei sajtó sokkal komolyabb lett, és sokkal inkább magáról a zenéről szól. A trollkodást elintézi a közösségi média, míg akkoriban ez az újságokban jelent meg.

A zenei sajtó nagy hatással volt akkoriban a közönségre?

Azt nem lehet tagadni, hogy volt hatalma. Például Amerikában azok, akik követték a brit zenét, általában a lapokból értesültek arról, hogy mi történik. Amikor odamentünk turnézni, úgy fogadtak minket, hogy „olvastunk ám erről a shoegaze színtérről!” Szóval hatásos promóciót végeztek. Szó szerint hetente írtak a zenekarról, akár a pletykarovatban, akár valami gúnyos cikkben, akár egy lemezkritikában egy hivatkozásban; vagyis nemcsak akkor szóltak rólad, amikor kijöttél egy új albummal, hanem azt a fajta folyamatos jelenlétet biztosították, ami ma a közösségi média. Annak ellenére, hogy gyakran kellemetlen volt ez a folyamatos figyelem, nélkülük egy olyan zenekarnak, mint a Lush, nem lett volna akkora közönsége az Egyesült Államokban.

Ugyanez volt igaz az MTV-re is. A klipek nevetségesen sok pénzbe kerültek, és úgy tűnt, hogy minden attól az egyetlen dologtól függ, hogy bekerülsz-e az MTV-be – de ha egyszer bekerültél, akkor kaptál egy globális platformot, és egy csapásra akkorát léphettél előre, amit az MTV nélkül, csak lemezkiadással, turnézással évekbe telt volna elérni. Szóval ez is kétélű dolog volt.

A Lush sokszor turnézott az Egyesült Államokban; azt is mondtad több interjúban, hogy az „amerikai áttörés” miatti nyomás akkora volt, hogy ez hozzájárult a zenekar feloszlásához.

A kiadók, menedzserek, úgy általában a zene üzleti oldala számára az amerikai áttörés volt az az aranyérem, amire mindenki hajtott, ez ígérte a legtöbb bevételt. Ugyanakkor a zenekarok számára rendkívül fárasztó egy amerikai turné. Európában egy nap alatt eljutsz bármelyik nagyvárosból bármelyik másikba. Amerikában két-három napokat is eltöltöttünk utazással két város között, ráadásul el kellett menni minden egyes rádióba minden egyes egyetemen stb. – összességében iszonyú sokáig tart és rengeteg munka egy ilyen turné. Ezzel együtt én nagyon élveztem, egy csomó mindent kaptam is tőle, de Emma egy ponton egyszerűen nem akarta tovább csinálni, ő jobban élvezte a stúdiózást, mint a koncertezést. Közben viszont a menedzsment folyamatosan azt hajtogatta, hogy „vissza kell menni Amerikába! Vissza kell menni Amerikába! Új lemez van, vissza kell menni Amerikába!” Mi azon gondolkodtunk, hogy jó lenne egy európai turné, meg elmennénk néhány jó fesztiválra, de ők: „nem, vissza Amerikába!” (nevet)

De nem akarok nagyon panaszkodni emiatt sem, mert elég jól ment a Lush Amerikában, és nem vagyok biztos benne, hogy ugyanezt el tudtuk volna érni Európában. Az is teljesen érthető, hogy ha valahol rezonálnak a zenekarra, akkor oda kell visszamenni – és Amerikában nagyon szerettek minket, a Lollapaloozza meg a többi turné is hatalmas élmény volt, imádtam. De ettől még kimerítő volt, és elérkeztünk arra a pontra, ahol nehéz volt eltalálni a megfelelő egyensúlyt aközött, hogy előre vidd a karrieredet, de közben te magad ne menjél tönkre ebben.

Miki Berényi a Lollapaloozza fesztiválon Anthony Kiedissel és Flea-vel (Red Hot Chili Peppers), illetve Chris Cornell-lel (Soundgarden)

 

Kívülről nézve furcsának tűnik, hogy amikor a Lush feloszlott, akkor majdnem két évtizedre gyakorlatilag teljesen kiléptél a zenei életből.

Amikor 1996-ban Chris öngyilkos lett, akkor az kirántotta a lábam alól a szőnyeget. Nem bírtam felfogni, hogy ez hogyan történhetett, és hosszú időbe telt, mire feldolgoztam. Persze azt is értem, amit mondasz, hogy kívülről nézve az ember azt gondolhatja, hogy „uramatyám, hát vannak, akik gyilkolni tudnának azért, hogy oda eljussanak, ahol ő van, ő meg azt sem tudja, mit csináljon jó dolgában”. Ezzel én is tisztában voltam, és nem is én akartam, hogy a Lush befejezze. [Néhány nappal Chris Acland dobos öngyilkossága előtt Emma Anderson bejelentette, hogy ő kiszáll, de erről Chris nem tudott – a szerk.]

Ugyanakkor egy zenekarban játszani rendkívül intenzív élmény. Egy csomó lelki problémát okozhat, rengeteg a megoldandó kérdés, a súrlódás. Ez minden zenekarra igaz, és minden azon múlik, hogy hogyan jutsz túl ezeken, hogy sikerül-e megtalálni a feloldást. De eljuthatsz egy olyan pontra, ahol az egész már akkora teher, hogy egyszerűen nem éri meg többet csinálnod. Nem akarok Emma nevében beszélni, de úgy érzem, hogy miközben én még a végén is úgy láttam, hogy érdemes ezért a zenekarért küzdenünk, mert van miért folytatni, aközben számára kiveszett az egészből az öröm. És ő volt a Lush kreatív hajtóereje, úgyhogy ha számára a zenekar a boldogság helyett szenvedés forrássa, akkor én mit tehetek?

Lush | Phil King, Chris Acland, Miki Berényi és Emma Anderson

 

Arra nem gondoltál, hogy a Lushon kívül zenélj valahogy, esetleg jóval kisebb léptékben?

Az az igazság, hogy az utolsó turné eléggé stresszes és felzaklató volt – Emma roppant boldogtalan volt, nem igazán kommunikált velem –, és amikor Chris, aki nagyon-nagyon közeli barátom volt, öngyilkos lett, teljesen összetörtem, és valami egészen mást kellett csinálnom. Egy ideig koncertekre sem tudtam járni, mert mindig ő jutott eszembe, hogy nincs itt velem, és zokogni kezdtem. Olyan volt, mintha a zene a maga egészében mérgezetté vált volna számomra.

Aztán Moose-sal gyerekeink lettek [Miki Berényi élettársa K.J. „Moose” McKillop gitáros, aki korábban a Moose zenekarban játszott – a szerk.], én meg bekerültem egy teljesen más világba. Amikor először felmerült a Lush összeállásának gondolata, kb. tíz évvel azelőtt, mint ahogy végül ez megtörtént, valamikor a kétezres évek közepe felé, a gyerekeim még nagyon kicsik voltak, és nekem nagyon nem fűlt hozzá a fogam. Tényleg vissza akarok menni a színpadra? Azt akarom, hogy visszatérjenek az emlékek, és csak Chrisre gondoljak? Az foglalkoztatott, hogy mennyire lenne érzelmileg megterhelő a visszatérés.

Miki Berényi és kislánya, Stella a budapesti Gellért-hegyen 2002 nyarán

 

Érdekes módon ahogy a gyerekeim idősebbek lettek, arra jutottam, hogy jó lenne, ha látnák egy másik oldalamat, az életem egy másik, fontos részét. Volt egy külső tényező is: vannak, akik még mindig szeretik a Lusht, új zenekarok hivatkoznak ránk, nyilatkozzák, hogy hatással voltunk rájuk. Nem is gondoltam volna, hogy húsz év után lesznek, akik még mindig relevánsnak tartják a zenénket! Szóval olyan lett a környezet, hogy arra jutottam, hogy ez a visszatérés nagyon jól is elsülhet – és így is lett. Annyira jó volt, hogy arra gondoltam, hogy lehet, hogy mégsem kellett volna ennyi időre teljesen kiszállnom az egészből. Nagyon örülök, hogy visszatértem a zenéléshez, van zenekarom, még ha a Lushnak ismét vége lett.

Hozzátartozik a kérdéshez, hogy nem vagyok jó önmagam motiválásában, és hiába mondták többen, hogy szólóban kéne játszanom, ehhez nem volt meg az önbizalmam. Nem szeretem, ha minden súly az én vállamat nyomja; sokkal inkább a közös zenélés a világom, szükségem van a visszajelzésekre, és az is nagyon jó, amikor valaki más elfogadja azt, hogy hozzájárulok az alkotásához. Eleve ez a közösségiség volt az, ami miatt elkezdett vonzani a zene; nem az, hogy nekem legyen egy fórumom, ahol saját magamat megmutathatom, hanem az, hogy része legyek valami nagyobbnak. Ezért is szerettem a 4AD-nél lenni, mert olyan volt, mint egy család; ezért szerettem zenekarban játszani, mert a barátaimmal együtt csináltuk.

Pontosan mi is az, amit csináltál azalatt a húsz év alatt?

Segédszerkesztő vagyok, tehát nem én vagyok az, aki eldönti, hogy mi jelenik meg a magazinban, hanem kijavítom a szövegeket, elvégzem az utolsó ellenőrzéseket, ilyesmik a feladataim.

Az újraalakult Lush | Emma Anderson, Miki Berényi és Phil King

 

A Lush újraalakulása után feladtad ezt az állásodat, vagy továbbra is csinálod?

Csinálom most is, hiszen a fránya zenéből megélni, az teljes lehetetlenség! Nem is igazán értem, hogyan lehetséges, hogy manapság ebből bárki bármi pénzt lásson, mármint a Radiohead szintje alatt. Ha valaki tudja ezt, szívesen meghallgatnám, hogyan kell.

Amikor a Lush működött, akkor ebből éltél, nem?

Igen, mármint nyilván nem a pénzért csináltuk, meg hát nagyjából annyit kerestünk, hogy megengedhettük magunknak, hogy ne dolgozzunk mellette. De az egyetem után az összes volt csoporttársunk többet keresett, mint mi a zenekarral. De ezt elviseltük, hiszen az egész a kreativitásról szólt, nem a pénzről. Én és Emma kicsivel többet kerestünk, mint a többiek, mert szerzőként kaptunk jogdíjakat is, de nyilván nem azon a szinten, hogy mondjuk házat vegyünk. Megéltünk, elvoltunk – de én amúgy máig busszal járok. Annak idején meg az is belefért, hogy többen lakjunk egy lakásban, hiszen nem voltak gyerekeink, és akkoriban Londonban sokkal kevesebből meg lehetett élni – ma már olyan őrült drága, mint ma, amikor gyakorlatilag kizárt, hogy valaki azt megcsinálja, amit mi annak idején.

A Piroshka nevet gyakran el kell magyaráznod? [A Piroshka tagjai: Miki Berényi, K.J. „Moose” McKillop, Mick Conroy a Modern Englishből és Justin Welch az Elasticából. Utóbbi a Lush 2015-16-os felállásában is dobolt, illetve Conroy a legutolsó koncerten játszott velük basszusgitáron – a szerk.]

Ó persze, minden egyes alkalommal! (nevet) Eleve nagyon nehéz nevet találni egy zenekarnak, mert ami az egyiknek tetszik, az a másik szerint szörnyű lesz. A MySpace kora után pedig már tényleg az a helyzet, hogy akármilyen nevet találsz ki, már volt egy olyan. Akármilyen név eszünkbe jutott, amikor utánanéztünk, kiderült, hogy mit tudom én, egy skandináv heavy metal zenekar már használta. Mivel félig japán vagyok, elkezdtünk ebben az irányban is próbálkozni, de ott is mindig ugyanebbe ütköztünk. Ezért gondoltam, hogy talán a magyar nevek közül kevesebb a foglalt. A „Piroska” szót már régóta szeretem, a mese miatt, meg mert van egy ilyen régimódi hangzása, ami szintén tetszik (nevet), meg ugye annak idején piros hajam volt. A névvel egyébként az a fő gond, hogy bár sok magyar él Londonban, lengyel még több, és ezért mindenki azt hiszi, hogy a piroshki nevű lengyel ételről van szó. Meg persze meg kellett változtatnom az írásmódot, mert úgy gondoltam, hogy azt már tényleg nem fogom mindenkinek elmagyarázni, hogy nem úgy kell ejteni, hogy Piroszka.

ILYEN LETT A PIROSHKA BEMUTATKOZÓ LEMEZE – KRITIKA

Amikor a Piroshka megalakult, azt nyilatkoztátok, hogy nem terveztétek el, hogy hosszú távon mi történjen a zenekarral, hanem lesz, ami lesz. Most hogy látod a jövőt?

Éppen új számokon dolgozunk, de mivel mindenkinek megvan a maga munkája, meg az ország különböző helyein élünk, ezért csak ritkán tudunk összejönni mindannyian a stúdióban. Eléggé széttöredezett ez a munka. Ugyanakkor ma úgy tudunk külön-külön dolgozni a számokon, ahogy soha korábban nem. De hogy mikor lesz ebből egy második album, arról fogalmam sincs, csak az tudom, hogy valamikor mindenképpen lesz. Meg azt is, hogy nem a Brickbat  [a 2019 februárjában megjelent első album – a szerk.] egyenes folytatása lesz, nagyon mások az új számaink. Élvezzük a közös munkát, és fejlődik a zenekar, szóval bízom benne, hogy ez hosszú távon fenn fog maradni.

Piroshka | Mick Conroy, KJ “Moose” McKillop, Miki Berényi és Justin Welch

 

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy a Bella Unionnál kiadhattuk az első lemezünket (az egykori Cocteau Twins-tag Simon Raymonde kiadója – a szerk.), sokkal nehezebb dolgunk lett volna, ha nekünk kell rá összeszednünk a pénzt, és nekünk kellett volna promotálni. Ez a mai zeneiparban a legnagyobb nehézség. Mármint biztos van, aki szereti, hogy a közösségi médiában tolja a zenekarát, és hogy teljesen az ő kontrollja alatt van az egész – engem viszont ez a része halálra idegesít. Nem akarok teljes kontrollt! (nevet) Csak azt a részét szeretném csinálni, amit tényleg élvezek, zenélni. Például az első album borítóját Chris Bigg készítette, aki a 4AD-nél, Vaughan Oliver csapatában dolgozott annak idején, és nagyon örültem, hogy ezt megcsinálta ő, és nem nekem kell kitalálnom egy logót vagy ilyesmi – hiszen én abban nem vagyok jó, akkor miért csinálnám, főleg, ha olyasvalaki csinálja meg helyettem, mint Chris!

A What’s Next klipje meglehetősen kritikusan viszonyul az okostelefonokhoz, és a refrén egyik sora ez: „we’ve got to find a new way to connect”. Ezt lehet úgy érteni, mint a közösségi oldalak kritikáját, hiszen ezek hangoztatják folyton, hogy „összekötik az embereket”.

Érdekes, én erre nem gondoltam! Tudod, a videót Bunny Schendler barátom csinálta, akivel amúgy még iskolába jártam együtt, és hagytam, hogy úgy értelmezze a szöveget, ahogy akarja. Nekem inkább nyitottnak tűnik a videó értelmezése, mert igaz, hogy egy csomó ember a telefonját bámulja benne, de vannak mindenféle jelenetek utcai tiltakozásokról is az 1936-os Jarrow Crusade-től a bányászsztrájkokig – és úgy is lehet érteni, hogy az volt a régi, és pont hogy a közösségi média az új módja annak, hogy az emberek kapcsolatba lépnek egymással.

Vicces amúgy, hogy Moose rohadtul utálja az internetet (nevet), szerinte a világ összes problémája megoldódna, ha kikapcsolhatnánk a kibaszott internetet. Én viszont úgy vagyok vele, hogy persze tele van rettenetes dolgokkal, fake news, trollok stb., de közben van nagyon pozitív oldala is. Közvetlenül megtudhatod, hogy mi történik a világ túlsó felén anélkül, hogy ezt megszűrné egy Murdoch-féle hírgyár – ez nagy pozitívum. Vagy ott vannak azok az emberek, akik sokkal kevésbé érzik magukat elszigetelve, mert kapcsolatba léphetnek másokkal, akik ugyanúgy gondolkodnak, mint ők. Persze ha ez egy kibaszott pedofil, vagy valami idióta incel mozgalom, az nyilván a negatívumokhoz tartozik, de biztos vagyok benne, hogy vannak melegek, akik olyan országban laknak, ahol nagyon nehéz az életük, és nekik reményt ad az, ha tudják, hogy vannak helyek a világon, ahol ez teljesen elfogadott.

2015-ben a Lush összeállása után azt nyilatkoztad a Quietusnak, hogy „nem tudnék politikai dalt írni, mert nincs egy letisztult vízióm”. A Piroshkával viszont írtál többet is.

Hát legalábbis megpróbáltam, nem tudom, hogy sikerültek, egy kicsit még mindig ambivalens vagyok. Részben azért vágtam ebbe bele, mert aggódtam, hogy az új zenekarra azt fogják mondani: „olyan, mint a Lush, csak nem olyan jó”. Ha ugyanúgy írnék, mint ahogy a Lushban írtam, akkor nem lehet elkerülni az összehasonlítást, ezért akartam valami mást, valami újat kipróbálni. Ez érdekes volt, és azt hiszem, sikerült megtalálnom a módját, hogy a saját hangomon szóljak politikai kérdésekről. El akartam kerülni azt, hogy megmondjam az embereknek, hogy mit kell gondolni, mit kell tenni, már csak azért is, mert inkább amolyan egyrészt-másrészt ember vagyok a politikában: „én ezt gondolom, de megértem, hogy valaki miért gondol mást” stb.

Nem hiszem, hogy a személyes véleményemet kellene rátukmálnom bárkire is; nem akartam dalt írni arról, hogy „Trump egy barom, utálom a fasisztákat”. Számomra izgalmasabb azt vizsgálni, hogy mit jelent a politika személyes szinten, szerintem erről van mondanivalóm... (gondolkodik) Van például egy szám, a She’s Unreal, ami a netes pornóról és a nők kihasználásáról szól. Vagy a What’s New-ban nem akarom megmondani, hogy akkor mégis hogyan kellene tiltakozni, csak annyit mondok, hogy meg kell találkozni a tiltakozás új módját, mert ami most van, az nem működik.

Hogy érzed magad mostanában?

Elég kritikus pillanatban írtál rám. (Az interjú nagy része február elején készült, az utolsó öt kérdést március 17-én este tettük fel e-mailben – a szerk.) Most fejeztem be a munkát, és töltöttem egy nagy pohár fehér bort, hogy megünnepeljem/sajnáltassam magam, holnap leszek ugyanis 53 éves. Kicsit elszigetelve érzem magam, össze vagyok zavarodva, de mivel mindig azon szoktam stresszelni, hogy a legapróbb részletekig mindent előre megszervezzek, furcsamód felszabadít, hogy semmi értelme előre tervezni. Egész megnyugtató továbbá, hogy mind egy cipőben járunk – mindenki megszívta!

Working from home to the sound of road drills outside my window. Not my MOST dismal birthday. That honour goes to 1984 - John Cooper Clarke at Ronnie Scotts. Sudden stomach bug, fainted down a flight of stairs, vomited all over myself and had to get the bus home.

— Miki Berenyi (@berenyi_miki) March 18, 2020

Hogyan befolyásolja a koronavírus-járvány az életedet zenészként?

Vasárnap egy jótékonysági koncerten vettem volna részt (a The Fall-feldolgozásokat játszó The Fallen Womennel), amit elhalasztottak. Máskülönben egyelőre nem különösebben. A Piroshkával zajlik tovább a lemezfelvétel, Moose és Mick holnap bemegy a stúdióba (Miki szerdán reggel e-mailben jelezte, hogy a stúdióban egy ember megbetegedett, ezért lefújták a felvételt - a szerk.). De tudom, hogy rengeteg ember terveit és megélhetését borította a járvány, és ijesztő, hogy belátható időn belül EGY ÁRVA PETÁKOT nem fognak keresni. Átérzem a szorongásaikat. A Twitteren valaki rokonszenvesen rávilágított, hogy akik kifogásolni szokták a puszta gondolatot is, hogy a kevés bevétellel rendelkező művészek bármiféle anyagi kompenzációt kapjanak, most filmekkel, sorozatokkal, zenével és könyvekkel tervezik tölteni az önkéntes bezárkózást – vagyis csupa olyasmivel, amit a fent említett emberek alkottak.

Milyen koncerten voltál utoljára a szociális távolságtartás bevezetése előtt?

Láttam a Big Joanie-t a Moth Clubban. Szuper este volt. Eredetileg úgy volt, hogy előző héten megnézem Kid Francescolit Oslóban, de az utolsó pillanatban mégse mentem el… kicsit cikinek éreztem, hogy visszariadok, de így vén koromra már óvatosabb lettem. A közösségi médián mindenki a koncertre járókat ostorozza, hogy felelőtlenek meg önzők, de tegyük a kezünket a szívünkre: ha huszonéves lennék, és nem a családommal körülvéve, kényelemben élnék, hanem egy szűk garzonban, alig várnám, hogy kimozdulhassak, ellazuljak, és legalább egy este erejéig megszabaduljak a pániktól vagy az unalomtól. Abszolút megértem őket.

És mit láttál utoljára a moziban?

Az Élősködőket. Szenzációs film. H. G. Wells Az időgép című regénye jutott róla eszembe, amiben a föld alá kergetett, szegény rabszolgákból kifejlődött morlockok kannibál szörnyetegekként felfalják az eloikat – a kizsákmányoló elit leszármazottait, akik csodaszépek, gyengédek, de nem törődnek semmivel, és haszontalanok. Nagy hatással volt rám a filmben, hogy az idő előrehaladtával mindig más szereplőkkel rokonszenvezünk.

Élősködők

 

Szerinted tudunk-e majd bármiféle előnyt kovácsolni ebből a mostani helyzetből, vagy ha vége, akkor mindenki visszatér a régi kerékvágásba?

Semmi kétségem, hogy amint vége lesz, az emberek saját szájuk íze szerint fogják újraírni a történelmet, és úgy folytatják, mintha mi sem történt volna! Viszont a közös viszontagságok egyenlősítenek. Jó érzés látni, hogy a kedvességet és a szolidaritást éltetjük az egyéni győzelemre kihegyezett versengés helyett. Bárcsak máskor is így tudnánk aggódni a társadalom sebezhető és kiszolgáltatott tagjaiért!

interjú: Rónai András