Az értelmiségiek beszélni sem akartak a lakodalmas rockról - Barbara Rose Lange-interjú

Barbara Rose Lange zenekutató, etnomuzikológus, a Houstoni Egyetem tanára, aki több magyar témájú könyvet is írt: egyet egy pécsi kisegyház roma tagjainak zenéjéről (Holy Brotherhood: Romani Music in a Hungarian Pentecostal Church), egyet folkzenei kísérletekről (Local Fusions: Folk Music Experiments in Central Europe at the Millennium), de foglalkozott a lakodalmas rockkal is. Ez az interjú először a Recorder magazin 79. számában jelent meg.

Mi hozta Magyarországra?

Hegedűs voltam, de meguntam a klasszikus zenét, és elkezdtem különféle zenélési hagyományokat tanulmányozni. Akkoriban több magyar is járt az Egyesült Államokban, Halmos Béla és Ökrös Csaba, akik nagyon jó kommunikátorok voltak, és az erdélyi népzene iránti lelkesedésük rám is átragadt. Aztán etnomuzikológus lettem, ami – főleg Amerikában – nem annyira a népzenei hagyomány tanulmányozását jelenti, inkább a zeneszociológiához vagy a populáris zene etnográfiájához áll közel. Ezért azt kezdtem el vizsgálni, hogy mi az, amit az emberek ma énekelnek.

Az nem számít, hogy valami a hagyomány „tiszta forrásából” származik, vagy műdal?

Etnomuzikológusként nem az eredet érdekel, hanem a jelentés, amit az emberek a zenének tulajdonítanak. Ha számukra fontos, hogy mennyire „ősi” egy dal, az érdekes nekünk is.

A lakodalmas rockról szóló cikkéből úgy tűnik, hogy ezt elítélni egy értelmiségi, elitista álláspont.

Pécsett figyeltem fel arra, hogy a falvakban hallottam egy bizonyos fajta zenét, de a városi, értelmiségi barátaim még csak azt sem mondták meg, hogy egyáltalán mi ez. Végül egyikük elárulta, hogy ez a lakodalmas rock, de hozzátette: nem szeretné, ha bármi köze lenne hozzá. Ez a teljes elutasítás izgatott. Egy évembe került, mire megértettem a jelenséget. A nyolcvanas évek közepének újságcikkei és olvasói levelei is nyíltan mutatták, hogy ez az ízléskonfliktus társadalmi osztályok összeütközéséről szól, a levélírók gyakran felhozták ezt a szempontot.

Holy Brotherhood című könyve egy pécsi gyülekezetről szól. Hogy talált rájuk? 

Egy újságban olvastam a pünkösdi Isten Gyülekezet egy roma prédikátoráról. A kisegyházak különösen érdekesek egy amerikai szempontjából, hiszen nálunk rengeteg ilyen van. Az érdekelt, hogy egy kis közösségben milyen szerepet kap a kreativitás, milyen autoritások működnek, és hogy egy többnemzetiségű közösségben, ahol többségben vannak azok, akik a társadalomban marginalizáltak, hogyan tartanak fent egy igen érzékeny egyensúlyt. A romák nagyon ügyeltek arra, hogyan viselkedjenek a többiekkel. Sokat beszéltek arról, hogy a gyülekezet a közösségről, a testvériségről szól, de a felszín alatt voltak feszültségek.

Mennyire volt fura, hogy ott egy külső megfigyelő?

Gyakran jártak oda amerikai misszionárusok, de az különleges volt, hogy nő voltam, nem volt szükségem tolmácsra, és hogy sok roma és más helyi gospelt megtanultam tőlük.

A Local Fusions című könyve alcíme: „folkzenei kísérletek Közép-Európában az ezredfordulón”. Ez elég távoli téma az előzőtől.

A világzene a megjelenése óta az etnomuzikológia kedvelt témája. A személyes ösztönzésem az volt, hogy a Vízöntő az USA-ba eljutott lemeze, a Mélyvíz és a Kaláka karácsonyi lemeze lenyűgöztek, és többet akartam tudni erről a világról.

Az egyik kulcsfogalom a „költői nacionalizmus”. Ez mit jelent?

Imre Anikó nyomán az olyan „magasművészeti” alkotásokat nevezem így, amik a nemzeti és az egyetemes identitás kibékítését célozzák az előbbi kritikája által, és stilizált formában felhasználnak nemzeti, nemzetiségi és felekezeti vagy vallási szimbólumokat is.

Az egyik, a könyvben szereplő osztrák zenekar

A magyarok mellett szlovák és osztrák zenekarokról ír; utóbbi elég meglepő választás.

Erdélyi zenészekkel beszélgettem, és meglepett, mennyire más a hozzáállásuk, mint amit a Budapesten láttam. Innen jött, hogy több színtér is szerepel a könyvben. Ausztria valóban nem kézenfekvő választás, bár vannak kapcsolatok az ottani és a magyar színtér között. Szociológiailag azért fontos, mert Ausztria, bár másképpen, de szintén erősen érezte a posztkommunista, neoliberális világrendbe való átmenetet. Összeköti az országok folkzenei kísérleteit az is, hogy a zenészek feloldatlan történelmi problémákkal néznek szembe úgy, hogy zeneileg, esztétikailag valami újat hoznak létre. Ez lehet humoros, mint például a szlovák és osztrák zenekaroknál; vagy éppen olyan újítás, mint a magyaroknál, ami egyszerre figyel mélyen a hagyományra és a modernizmusra, ami Bartók öröksége miatt meghatározó a magyar világzenében. Ez különösen érdekes nekem, hiszen az amerikai modernizmus atyja, Aaron Copland nem volt hatással a populáris vagy a fúziós zenére.

Zenéket politikai-történelmi helyzetre adott válaszként értelmezi. Maguk a zenészek mennyire tartják magukat politikusnak?

A kétezres években többen érezték úgy, hogy egyfajta humanista szószólói szerepet kíván meg tőlük a szituáció; bár abban különböztek, hogy minek a szószólójaként léptek fel. Ha például egy egészséges testben élő kiáll a fogyatékkal élők mellett, akik nem ilyen szerencsések, az egy politikai tett a szó amerikai értelmében. Talán radikálisnak hat, de szociológus szemmel nézve mindenben ott vannak a hatalmi viszonyok, abban is, hogy ki énekel(het), hogyan énekel(het), ki hallgatja meg, mit hall meg benne. Van zenész, akit ez foglalkoztat, mások inkább távol tartják magukat attól, amit „politikának” hívnak, még akkor is, ha a világjobbító szándék nagyon is megvan bennük.

Interjú: Rónai András

Barbara Rose Lange-gal a MusicaFemina konferencián beszélgettünk.

Könyvében Barbara Rose Lange hosszan elemzi, hogy milyen párhuzamok és különbségek vannak Cserepes Károly alábbi lemezének hangmintázási gyakorlata és a Deep Forest (többek között magyar) népzenét felhasználó zenéi között