Nélküle Adam Sandler csak fele olyan idegesítő lett volna

A Oneohtrix Point Neverként is alkotó Daniel Lopatin az elmúlt évtizedben olyan hatással volt az elektronikus zenei színterére, mint Aphex Twin húsz évvel korábban. A zeitgeistra folyamatosan reflektáló, a tömeg- és magaskultúra hangzásait újszerűen összekapcsoló lemezei mellett egyre keresettebb filmzeneszerzőnek is számít. Eddigi legkomolyabb munkája, a Netflixen január vége óta elérhető, Adam Sandler Oscar-kaliberű alakítását felvonultató Csiszolatlan gyémánt (Uncut Gems) zenéje az apropó, hogy alámerültünk Lopatin bizarr reklámokkal, analóg szintetizátorokkal és szimulált valóságokkal tarkított univerzumába. Ez a cikk először a Recorder magazin 79. számában jelent meg.

Boston külvárosában nőtt fel, orosz emigráns szülők gyermekeként. A zene egészen fiatal korától jelen volt az életében: anyja klasszikus zongorát és zeneelméletet tanult, apja pedig több zenekarban (köztük a leningrádi Flying Dutchmenben) dobolt. Daniel az ő Roland Juno 60-as szintetizátora miatt fordult a zenélés felé; kezdetben csak megpróbálta utánozni Jan Hammer és Chick Corea játékát, de hamar elbűvölték a hangszerben rejlő lehetőségek. Bár tinédzserkorában több zenekarban (Astronaut, Polyphonic) is megfordult, saját bevallása szerint nagy hatással volt rá, ahogy Danny Wolfers (aka Legowelt) több párhuzamos alteregót is kitalált magának a különféle hangulatú zenéihez, így ő is létrehozta a sajátját: Oneohtrix Point Nevert.

Szemelvények krómországból

Míg az első Oneohtrix Point Never-megjelenések idején Lopatin az ambient, a drone, az experimentális és zajzenei hagyományok hű folytatójaként tündökölt, az áttörést meghozó 2010-es Returnal, valamint az egy évvel későbbi folytatás, a Replica egyértelművé tette, hogy sokkal többről van itt szó. Utóbbin például a nyolcvanas-kilencvenes évekből származó reklámokat hangmintázott, mert „idejétmúlt, de jelentéssel bíró dolgok”, amiket újraalkotott, így létrehozva egyfajta párbeszédet a régi és az új narratíva közt. Előbbit pedig egy Rousseau-tájkép inspirálta: mivel a festő nem különösebben szerette a természetet, így nem is annak pontos mását festette meg, hanem egyfajta szimulált valóságot.

A szintetikus/álomszerű hang- és virtuális látképek felépítése azóta is az egyik védjegye, ahogyan az is, hogy mindez egy hiperérzékeny kontextusba van ágyazva. Az Oneohtrix Point Never erőssége pont ebben rejlik: klasszikus analóg szintetizátorokhoz, múltbeli reklámokhoz nyúl vissza, de arra használja őket, hogy olyan jelenségeket vizsgáljon, amik jellegzetesen 21. századiak, mint a popkultúra ciklikussága, az egymáshoz való kapcsolódás nehézsége vagy az internetbe ragadt világ.

A James Ferraro-féle posztmodern popteoretikusokkal ellentétben azonban Lopatin zenéjének mindig volt egyfajta lefegyverzően naiv(nak ható) érzelmi ereje, ami miatt szélesebb közönség tudott kapcsolódni hozzá. Ha mindezekhez hozzávesszük még azt is, hogy a saját bevallása szerint mozirajongó producer minden albuma erős vizualitással rendelkezett, egyértelmű, hogy csak idő kérdése volt, míg betör a filmiparba is.

Howie Bling balladája

A 2013-as Lopom a sztáromon (The Bling Ring) még Sofia Coppola régi alkotótársával, Brian Reitzellel dolgozott együtt, mérsékelten izgalmas végeredménnyel, a négy évvel későbbi Jólét (Good Time) rendezői, a Safdie testvérek azonban már kifejezetten őt akarták, és teljesen szabad kezet adtak neki. A Jólét filmzenéje pedig esszenciális Oneohtrix Point Never-produkció lett, pulzáló szintetizátorokkal, gejzírszerűen előtörő zajokkal és obskúrus hangmintákkal. Lopatin elmesélte, hogy elsősorban az a zene inspirálta, amit Stanley Kubrick lánya, Vivien (Abigail Mead néven) írt az édesapja 1987-es Acéllövedék című filmjéhez. „A korszak sok másik filmjével ellentétben a szintetizátorok nem nehezednek rá a játékidő egészére, szó sincs arról, hogy állandóan hallod őket, és én is törekedtem erre a fajta visszafogottságra” - mesélte. Művét több kritikus is a Trent Reznor-Atticus Ross-duó által jegyzett Social Network – A közösségi háló zenéjéhez hasonlította, mondván mindkettő dehumanizálja a főszereplőit azáltal, hogy a zsigeri szinten hús-vér emberek cselekedetei alatt „gépzene” szól, a kettő ellentéte pedig egy teljesen újfajta feszültséget teremt.

A Jólét után a Safdie-k végre megkapták a lehetőséget, hogy megvalósítsák régi tervüket: a New York-i gyémántnegyedben játszódó egzisztencialista thrillert, a Csiszolatlan gyémántot (Uncut Gems). Az Adam Sandler főszereplésével készült film több szempontból is szintugrás volt az alkotók számára, és a zenei aláfestésnek is teljesen másképp álltak neki. „Sokáig egy hibrid szintetizátoros-nagyzenekaros felálláson gondolkodtunk, de aztán elkezdtünk arról beszélgetni, hogy a materiális sík mellett, amit a gyémántkereskedés képvisel, lehetne egy spirituális is, ami magával hozta a new wave-zenéket, és onnantól már minden jött magától” – mesélte Lopatin. Hozzátette, hogy a rendezőpárost is inkább a hangzások érdeklik, nem a megjegyezhető dallamok. Azt akarták, hogy a nézők teljesen el tudjanak veszni a zenében: szinte folyamatosan szól valami, még nagyobb drámai erőt kölcsönözve azoknak a pillanatoknak, amikor hirtelen elhallgat. 

Lopatin egészen egyedi módon nyúl a filmekhez: „általában csak meghallgatom azt, amennyi már kész van belőle, például a dialógusok, a környezeti hangok, egészen addig, ameddig nem találok valamiféle csúcspontot. Például abban, ahogy az ajtó nyitódik, van egy furcsa d-moll hang. Akkor építsünk arra! Kezdjünk el d-mollban komponálni és tegyük az ajtót egyfajta szent objektummá, ameddig nem tudjuk fokozni a nézők figyelmét.” Ugyanakkor elismerte, hogy a Csiszolatlan gyémánttal mindent kihozott ebből a módszerből, amit lehetett, úgyhogy legközelebb már valami újat szeretne. Kíváncsian várjuk, merre megy tovább.

szerző: Kollár Bálint