„A siker nem egy morális alap” - Kollár-Klemencz László-interjú

Kollár-Klemencz László január közepén jelentette meg új szólólemezét, a nevét viselő kamarazenekarral rögzített, erős népzenei hatásokat tükröző, az elidegenedést és akut katasztrófákat öniróniával szemlélő Ég az erdőt. A Kistehénből, lírai dalestjeiről, versmegzenésítéseiről és novelláiról is ismert énekes-dalszerzővel beszélgettünk népzenei rendőrségről, zenei olvasztótégelyekről, apatikus társadalmak megmozgatásáról, és arról, hogy miért kellene hanyagolni a teltházazást. Ez az interjú először a Recorder magazin 79. számában jelent meg.

A lemezed nagyjából fele-fele arányban versfeldolgozás és saját szám. Hogyan állt össze ez az anyag?

A versfeldolgozások az évek során gyűltek össze. Borbély Szilárd Én istenem altass el engem című versének megzenésítése még a 2010-es évek elején született. Kemény Istvántól pár éve kaptam több verset, mert egy teljes közös albumban gondolkoztunk, A műanyag innen jött. Lackfival 2019 nyarán a Művészetek Völgyében léptünk fel közösen, ahová megzenésítettem két versét; az egyik a Nem tudok élni nélkülem, amit nagyon megszerettem. Talán lustaságból, de mindig megörülök, ha rátalálok egy-egy versre, amit közel érzek magamhoz, ugyanolyan személyesen tudom kezelni, mintha a saját szövegem lenne, és dalszöveggé tud változni.

A saját dalok ezekkel összepasszolva születtek meg?

Igazán nem passzolok semmit semmihez. Úgy próbálnak közeledni egymáshoz, hogy egy időszak lenyomatai, épp ezért hasonlítanak is egymásra. Ahogy én ma gondolok a zenére, a szövegre, önmagamra, a világra – ami ebből fontos most nekem, ami foglalkoztat, az fogalmazódik meg a szövegekben és zenében. A Pusztinai nagy hegy alatt egy csángó népdal; már a Rengeteg album idején felmerült, hogy szeretnék belemerülni a csángó népzenébe, és sok anyagot gyűjtöttem Sebő Ferenc, Kiss Ferenc, Lantos Iván segítségével. Szerettem volna hasonlóan használni a népzenét, mint Sebő: nem úgy hozzányúlni a népzenéhez, ahogy ma a népzenei rendőrség megpróbálja betartatni, hogy márpedig csakis úgy szabad játszani, ahogy annak idején. Hanem autentikus, önazonos, öntörvényű világot alkotni, aminek meghatározó eleme a népzene. Úgy tűnik, ezzel ki is vertem a biztosítékot.

Kaptál negatív visszajelzéseket?

A Fonó lett volna a kiadója a lemeznek, és két héttel a kiadás előtt visszavonta az albumot arra hivatkozva, hogy ezt már nem engedheti meg magának. A Gryllus kiadó vállalta végül be, és úgy is vagyok vele már régóta, hogy nem kell oda menni, ahol nem várnak örömmel.

A domináns népzenei vonalat a szövegek is követelték a lemezen, vagy csak most ebben vagy jobban benne?

A népzene iránti vonzalmam már gyerekkorom óta megvan. Tudatos döntés volt, hogy maga a Kamarazenekar ilyen felállású: nyitott zenei közeget, olvasztótégelyt akartam teremteni a hangszerek és zenészek által, ahol bele tudnak ivódni a dalokba az engem ért népzenei, régizenei, balladisztikus hatások. Ezért játszik a zenekarban cigányzenész, klasszikus zenész, népzenész, a világzene és népzene határán mozgó Mákó Kató, a pop mellett népzenei hátterű Vajdovich Árpád. Mai napig szeretem azokat a zenekarokat – például a Dead Can Dance-t –, amik a saját zenei kultúrájukat össze tudják olvasztani egy markáns, önálló világgá, ami nem elszeparált, muzeális hangulatot eredményez, hanem adekvát, progresszív kijelentés.

Érdekes a lemezen, hogy míg a szövegek pesszimista hangvételűek, addig a zene gyakran kifejezetten örömteli. Tudatosan állítottad kontrasztba ezeket?

Kicsit igen. A címadó dal, az Ég az erdő esetében fel vagyok rá készülve, hogy lakodalmas zenekarok is majd játszani akarják, mert a dallama sokak számára könnyen dekódolható, a szövege viszont nehéz, összetett. Bizonyos értelemben pesszimista, vagy inkább a valóságot igyekszik feltárni, ami nem feltétlenül napfényes. Mindig keresem azokat a helyzeteket, ahol a fájdalom és az öröm egyszerre van jelen, és a kettő találkozásából jön létre feszültség.

Az Ég az erdő ironikus apátiája rátapintott egy visszatérő belső dilemmámra, hogy mit kezdjünk mondjuk a klímaváltozásról ránk zúduló apokaliptikus híradásokkal. Bénító tud lenni a tehetetlenség, ha csak ezzel foglalkozom, de apátiába se szeretnék süllyedni.

Az a fajta társadalmi berendezkedés, hogy minket valaki majd valamilyen formában megvéd ott felül, megszűnt létezni. Nehéz erre átállnia a társadalomnak, de muszáj felismerni, hogy mi döntünk. Nekünk kell beszélni, véleményt mondani. Itt Kelet-Európában eleve nehéz akár a klímaváltozás kapcsán megmozgatni az embereket, mert apatikus társadalomról van szó, ami épphogy kezd szép lassan magához térni. Eljön egy pont, amikor ténylegesen nincs tovább, és ha ebből a nagy pofonból sem tanulunk, utána már késő.

A többi dal kimondottan kiútlehetőségeket keres. A Borbély Szilárd-feldolgozás úgy indul, „felejtsd el azt, hogy itt vagyok […], én lábujjhegyen elosonok”. Ez a kivonulás mennyire lehet legitim válasz? Bizonyos szempontból te is kivonultál.

Nehéz kérdés. Próbálok ideális életteret biztosítani magamnak és a családomnak, de ez inkább visszavonulás abba az állapotba, ahol az ember még jobban szinkronban élt a természettel. Kivonulás viszont abból a természetről levált, konformista életformából, ami felé hatalmas tömegek mentek el. Ilyen szempontból tűnik talán az én kivonulásom különc kívülállóságnak, de valószínűleg én pont belül vagyok, a társadalmak kerültek saját természetükön kívülre. Más filozófiai alapokra kellene helyezni ezt az egész rendszert, és közösségeket építeni.

A közösségek megerősítése egy másik válasz, akár a széteső családé a Szomorú gyerekek karácsonyában, akár a túlzott befelé fordulással való szembeszegülés az egóhoz intézett abszurd szerelmesdalban, a Nem tudok élni nélkülemben. Az énekes-frontember lét nem von magával ilyen jellegű szolipszizmust? Kell-e ez ellen magaddal küzdeni?

Kell. Olyan helyzetekbe kerül az ember, hogy ott áll egy színpadon, és nyolcszáz ember tapsol neki. Mond két szót, és már röhögnek. Ezen dolgozni kell utána. Állatok vagyunk; még ha tudatosan is próbálunk létezni, akkor is folyamatosan dolgozni kell a tudatosságon, hogy a normalitás talaján maradjunk. Az én dolgaim általában kívülállók, megosztóak, még a Kistehén is kicsit kívülálló lett a poprockban, miután eltávolodtunk a Szájbergyerektől. Sokan arra gyúrnak, hogy hamar ki tudják írni: „minden jegy elkelt”. Olyan, mintha a siker lenne minden dolog célja, és ha azt eléred, akkor a létezésed igazolva van. Akkor kellesz a világnak, az embereknek. Örömteli plusz, ha sokan rád tudnak kapcsolódni, de nem ez a lényeg. Nehéz megtartani a művészetet a kapitalista rendszerben, ahol a bevétel igazol mindent, ellenkező esetben lúzer vagy. A pénz nem egy morális alap. A siker nem egy morális alap. Az egy szép színre festett vászon. Semmi. A tudás, a művészet, az alkotó szabadsága áll mindenek felett.

interjú: Huszár András
fotó: Hering Orsolya