A 77 éves Martin Scorsese több mint ötven évre rúgó karrierje párját ritkítja. Egy-két kivételtől eltekintve nincs rossz filmje, ellenben minden évtizedre jut egy-két megkérdőjelezhetetlen remekmű. Temérdek műfajt formált már saját képére, a legtehetségesebb színészek nyújtanak nála ikonikus alakításokat. Huszonötödik filmje, a Filmrecorder rovat szerzői által a tavalyi év egyik legjobbjának kikiáltott Az ír alkalmából személyes ízlés vezette rangsorba állítottuk a rendező fikciós nagyjátékfilmjeit. Ez az összeállítás a Recorder magazin 78. számában jelent meg először.
25. A leleményes Hugo (Hugo, 2011)
Félresikerült kirándulás a gyerekfilmek és a 3D-s filmkészítés világába, szinte egyöntetűen rossz alakításokkal, mesterkéltséggel és giccsel, bizonyítva, hogy mindenhez még Scorsese sem érthet. Hiába az önéletrajzi érintettség, ez a legszemélytelenebb filmje.
- - - - -
24. Boxcar Bertha (1972)
Sok kortársához hasonlóan Scorsese is dolgozott egy exploitation film erejéig Roger Corman filmsulival egyenértékű istállójában, és érthető, miért mondta neki John Cassavetes: ne ilyen szarokat csinálj, hanem személyeset. Bár nem szar, de a törvényenkívüliek erőszakba torkolló pikareszkje még mártírallegóriával se teljesen sajátja.
- - - - -
23. A tégla (The Departed, 2006)
Az Akadémia megannyi fiaskója mellett bocsánatos ugyan, hogy Scorsese a klasszikusai helyett egy rutinmunkával nyert Oscart, de azért A tégla csak egy mikróban újramelegített mirelit-gengszterfilm. Görénységben DiCaprio jó, Damon remek, Wahlberg mesés; kár, hogy Nicholson rátelepszik a macska-egér játékra, kiszívva az oxigént.
- - - - -
22. Ki kopog az ajtómon (Who’s That Knocking At My Door, 1967)
Tipikus debütfilm. Egyrészt iskolásan túlburjánzanak a példaképektől kölcsönvett eszközök a francia újhullámos vágástechnikától (már Thelma Schoonmakerrel!) a neorealista dialógokig. Másrészt ott van benne minden scorsese-izmus kicsiben: az olasz családi ebédek, a katolikus bűntudat, a popkultúra, a betétdalokra hangszerelt erőszak és a tragikusan torz maszkulinitás.
- - - - -
21. Viharsziget (Shutter Island, 2010)
Egy letehetetlen Dennis Lehane-regényt adaptált Scorsese, de nem sikerült teljesen átragasztania az elmegyógyintézetes thriller eszeveszett paranoiáját. Próbál emberi drámát csiholni, de túl nagy hangsúlyt fektet a külsőségekre, ezért a pszichodráma kiüresedett stílusgyakorlat marad.
- - - - -
20. Aviátor (The Aviator, 2004)
A lenyűgöző karrier legkevésbé kreatív szakasza az Aviátortól a Hugóig tartó szűk évtized, és ebből az időszakból Howard Hughes nagyszabású biográfiája nyújtja még a legtöbb élvezetet, kezdve a hollywoodi aranykor csillogásának újrateremtésétől A pokol angyalai-film abszurd forgatási kulisszatitkain át egy kényszerleszállás sokkoló brutalitásáig.
- - - - -
19. Lidérces órák (After Hours, 1985)
Van egy irodistánk. Viszonylag kedvelhető, viszonylag arrogáns is. Nem akar mást, csak egy könnyed egyéjszakás kalandot. Aztán már azt se, csak hazamenni, de minden összeesküszik ellene, mint egy rossz álomban. Jópofa, kanos-kafkai abszurd, nem mutat túl önmagán, de mindenki lubickol a hibbantságokban.
- - - - -
18. A rettegés foka (Cape Fear, 1991)
Scorsese húsz év tapasztalatával és nagy költségvetéssel tér vissza még egyszer az exploitationhöz, és olyan virtuóz slashert rittyent, ami kenterbe veri a kor divatos pszichoszexuális thrillereinek többségét. Gyertek De Niro ékszíjeldobó rémalakjáért, maradjatok a vérző viharfelhőkért és nyakatekert kameraszögekért.
- - - - -
17. New York bandái (Gangs Of New York, 2002)
Valahányszor újranézem a New York bandáit, mindig azt remélem, na, most fogom belátni, hogy mestermű, de egy paraszthajszállal mindig elmarad tőle. A kosztümös nagyeposz már a prológus véráztatta havas csatajelenetével tetőzik, és utána „csak” nagyon jó. A titáni Daniel Day-Lewis mondjuk velőtrázóan testesíti meg Amerika ősbűneit, szóval ne panaszkodjunk.
- - - - -
16. Casino (1995)
Nem alaptalanok a vádak, hogy a Casino a kelleténél többet emel át szerkezetében, stílusában, figuráiban a Nagymenőktől. Messzebbről nézve van benne újdonság: amennyire hidegen hagy Las Vegas, annyira leköt itt a pénznyelő születése és működése, a számokba szerelmes Ace (De Niro) figurája, aki a szerelmet is tranzakciónak veszi, és a fenomenális Sharon Stone.
- - - - -
15. Nagymenők (Goodfellas, 1990)
Micsoda? Nem ez az első? De hisz Scorsese neve egyet jelent a romanticizálástól mentes, ultraerőszakos maffiózókkal, kinetikus ritmusváltásokkal, Copacabana-snittel, a Lufthansa-stiklivel, a jópofa Joe Pescivel, a kokós utolsó nappal. Igaz, de Scorsese csinált ennél jobb – maróbb, bölcsebb – maffiafilmet, és Henry Hill (Ray Liotta) túl szürke és érdektelen főhös.
- - - - -
14. Kundun (1997)
Egy meglepő húzással Scorsese a pályája csúcsán Tibetre tekint, és sztárok nélkül filmre viszi a 14. Dalai Láma életét. Az utolsó húsz perc, a kínai megszállók előli menekülés, egy belső, látomásos és politikai utazás Roger Deakins képeivel és Philip Glass zenéjével megrendítő lírai költemény.
- - - - -
13. Aljas utcák (Mean Streets, 1973)
Charlie (Harvey Keitel) a kvintesszenciális Scorsese-főhős: kisstílű olasz-amerikai simlis, aki fel akar mászni a ranglétrán, de visszahúzza katolikus bűntudata, a szexhez és a nőkhöz való bináris viszonya – Madonnák/kurvák –, és kezelhetetlen haverja, Johnny Boy (De Niro) iránti ragaszkodása, akit meg akar menteni, hátha úgy vezekelhet bűneiért. Tömény moralitásjáték.
- - - - -
12. Alice már nem lakik itt (Alice Doesn’t Live Here Anymore, 1974)
Scorsese kivételesen női szemszögből ábrázolja a filmográfiáját benépesítő diszfunkcionális viszonyokat: a kisfiát nevelő Alice (Ellen Burstyn) agresszív, bántalmazó vagy csak macsó férfiak közül keresi a legkisebb rosszat, félúton Cassavetes magánéleti mélyfúrásai, a Becéző szavak szellemes tragikomédiája és a Huszadik századi nők őszinte szülőképe közt.
- - - - -
11. Dühöngő bika (Raging Bull, 1980)
Jake LaMotta (De Niro) emblematikus, örökranglistás filmfőszereplő, egy kőagyú, indulatai által vezérelt állat, a testet öltött freudi id, aki nem érti, miért van bukásra ítélve, egészen a pusztító erejű, fogdabeli önismereti összeomlásig. A páratlanul plasztikus fekete-fehér bokszsnittekhez hasonlóan gyakorlatilag lassított felvételben nézünk végig egy nyomasztóan örömtelen életet.
- - - - -
10. A pénz színe (The Color Of Money, 1986)
Több pályázó vetélkedhet a leggyakrabban újranézhető Scorsese-film címéért, és A pénz színe hanyag eleganciája és fesztelen sármja miatt komoly odsszal indulhat. A bérmunkaként vállalt egyetlen folytatás az életműben pöpec kis svindli: azt hiszed, egy új sztár születik (a biliárdos Vincent, meg az őt játszó Tom Cruise), erre hopsz, a veterán Paul Newman besöpör mindent.
- - - - -
9. New York, New York (1977)
Mi történik akkor, amikor a drogfüggősége mélypontján lévő Scorsese kap egy rakat pénzt, hogy ötvözze az MGM-musicalek színes-szélesvásznú eszképizmusát az új-hollywoodi rögrealista kiábrándulással? Nagyon fura, gátlástalanul nagyszabású egyveleg, a musicalek Apokalipszis mostja, egy ijesztően kompromisszummentes De Niro-alakítással.
- - - - -
8. Az ír (The Irishman, 2019)
A gengszterfilmek Nincs bocsánata, melyben a rendező beveri az utolsó szöget a védjegyének vett műfaj koporsójába. Holott az elején azt hisszük, nosztalgiajáratra szálltunk fel, de hiába jön a narráció, a betétdal, a maffialétnek már nincsenek bűnös örömei, csak a magányos véghez vezető eltékozolt évek.
- - - - -
7. A holtak útja (Bringing Out The Dead, 1999)
Ritkán emlegetik Scorsese és Nicolas Cage kollaborációját, pedig ez az adrenalin-túltengéses, zaklatott mentős alászállás a pokolba igazi rejtett gyöngyszem. Egyben a Taxisofőr spirituális antitézise: Frank (Cage) a holt lelkek révészeként a New York bugyraiban szenvedők iránti együttérzésébe rokkan bele.
- - - - -
6. A Wall Street farkasa (The Wolf Of Wall Street, 2013)
Örök vita Scorsese filmjeiről, hogy csak ábrázolja-e amorális és erkölcstelen hőseit, vagy jóvá is hagyja bűneiket. De hát nála jobban kevesen tudják kompromittálni a nézőt. A fehérgalléros maffiacézár, Jordan Belfort (DiCaprio élete alakításával) felemelkedése és idézőjeles bukása pont attól zseniális, hogy lehengerlően élvezetes nézni a tőzsde hedonista Quaalude-fertőjét.
- - - - -
5. A komédia királya (The King Of Comedy, 1983)
Még a kanyarban sem volt A hivatal, Borat vagy a Félig üres, amikor Scorsese kimaxolta a kínos humort. Ja, és még a modern celebkultuszt is megjósolta. A humorista példaképét túszul ejtő, hírnévről álmodó, téveszmés Rupert Pupkin újabb mesteri tonális kötéltánc De Nirótól.
- - - - -
4. Némaság (Silence, 2016)
A 17. századi Japánba érkező jezsuita hittérítők kálváriáját megfestő Némaság a gyötrődés filmje. Mihez kezd egy pap Isten hallgatásával? Hát az emberi gyarlósággal? Mikor tölti be valóban hivatását: ha mártírnak áll vagy ha megtagadja hitét? Scorsese bámulatos formai szigorral szegezi nekünk kínzó kételyeit, amelyek hatása alól laikusként se mentesülünk.
- - - - -
3. Az ártatlanság kora (The Age Of Innocence, 1993)
Naná, hogy Scorsese még egy 1920-as Edith Wharton-regényben is megleli saját kattanásait. A gazdag ornamentikájú kosztümös-romantikus dráma örve alatt maffiacsaládot kerekít a 19. századi arisztokrata társadalomból, mely ököl helyett pletykával és burkolt manipulációkkal zúzza össze a naiv feltörekvők vágyait, és ahol az erőszak helyett az elfojtás dönt romlásba.
- - - - -
2. Taxisofőr (Taxi Driver, 1976)
Több mint negyven év távlatából is veszélyes film. Bemocskol, mert Scorsese züllő utcaképei, Paul Schrader undortól és félelemtől feszülő narrációja nem különböztetik meg a valóságot attól a New Yorktól, ami az elidegenedett, radikalizálódó Travis Bickle fejében él. És mert kényszerít, hogy beköltözzünk ebbe a zavart elmébe.
- - - - -
1. Krisztus utolsó megkísértése (The Last Temptation Of Christ, 1988)
Minden perce azzal fenyeget, hogy menten szétzilálják saját ambíciói, anakronizmusai, Willem Dafoe mániája, Nikosz Kazantzakisz provokatív állításai, Scorsese vászonra vitt lelki tusája. És ezért egyedülálló, semmi máshoz nem fogható mű, ami órák, hetek, évek múlva sem hagy nyugodni.
szöveg: Huszár András
