Bár húsz év távlatából egyértelmű, hogy 1999 extrém zenei értelemben többről szólt, mint a nu-metal, akkoriban úgy tűnt, hogy a lehangolt gitárok, a reppelés és éneklés határán mozgó vokálok, valamint az oldalláncok már örökre részei maradnak a színtérnek. A Korn, valamint a nyomában érkező zenekarok arénákat töltöttek meg, sőt töltenek meg a mai napig. De mi lett a többiekkel? Visszatekertük az órát két évtizeddel, hogy rátaláljunk a válaszra. Ez a cikk először a Recorder magazin 77. számában jelent meg.
1994-ben két, egymástól független esemény is megrázta a zeneipart (és a világot): Kurt Cobain öngyilkosságot követett el, ezáltal áttételesen lezárva a grunge-korszakot is, a bakersfieldi Korn pedig kiadta cím nélküli debütalbumát, amivel rögtön teljesen újraírták a rock/metál szabálykönyvét.
Bár a héthúros gitárok lehangolása a floridai deathmetal-színtér, az afroamerikai eredetű zenei hatások pedig a Faith No More vagy a Red Hot Chili Peppers miatt nem számítottak volna újdonságnak, így együtt, keveredve Jonathan reppelős énekével, beteg, frusztrált szövegvilágával és Fieldy senki máséhoz nem fogható basszusgitárjátékával, olyan hangzást eredményezett, amire addig nem volt példa. Ráadásul, ahogy Julie Weir, a Music For Nations kiadó egykori menedzsere memoárjában rámutat, a 9/11-et megelőző politikai béke és zenei eseménytelenség időszakában járunk; nem csoda, hogy a kritikusokkal ellentétben a külvárosi tinédzserek meglátták a zenekarban a lázadás, azon keresztül pedig a bármiféle történés lehetőségét.
A novemberi Recorderben megnéztük, hogy mire pörgött a világ 1999-ben.
Öt évvel (és három albummal) később azonban már kétség sem férhetett a nu-metal dominanciájához: a Korn aktuális lemeze, az Issues a Billboard-lista első helyén nyitott, megelőzve Dr. Dre-t és Celine Diont is, a Deftones Madonna kiadójához, a Maverickhez szerződött, és még a híresen a saját útját járó Machine Head akkori albumán (The Burning Red) is lehetett érezni a stílus hatását. Decemberre a Slipknot cím nélküli debütálásával, a Limp Bizkit Significant Otherjével, valamint a Crazy Town Butterfly-jával végleg betetőzött a hullám.
Utóbbi kettő viszont már előrevetítette azokat a problémákat is, amik hosszú távon a stílus bukását okozták: az előadók kezdtek egy archetípus karikatúrájává válni, elszaporodtak a hatásvadász húzások (lásd még az Alien Ant Farm Smooth Criminal- vagy az Orgy Blue Monday-feldolgozását), Fred Durst vezetésével pedig egyre több lett az egomán, nőgyűlölő alak a színtéren belül. Bár a Kerrang! TV 2001-es indulása, valamint a System Of A Down Toxicity-je egy ideig még lélegeztetőgépen tartották a stílust, a helyét a kétezres évek elejére átvette a My Chemical Romance-féle emo.
1999 ÖT LEGKULTIKUSABB NU-METAL HIMNUSZA
#Slipknot: Wait And Bleed
#Korn: Falling Away From Me
#Machine Head: From This Day
#Limp Bizkit: Break Stuff
#Powerman 5000: Tonight Starts The Revolt!
Ugyanakkor a húsz éves periodicitás jegyében a stílus pár éve mintha újra kezdene visszaszivárogni a köztudatba. Két évvel ezelőtt a The Guardian témába vágó cikkében több zeneipari szakember is rámutatott arra, hogy a kurrens metálszíntér legmagasabban jegyzett együttesei (Bring Me The Horizon, While She Sleeps, Bury Tomorrow) közül sokan a fentebb felsorolt bandák hatására kezdtek el zenélni. De az olyan underground reménységek, mint a Code Orange vagy a Vein kapcsán is egyre több kritikában kerül elő a nu-metal jelző, immár a pejoratív felhangok nélkül.
szerző: Kollár Bálint
