Pozitív töltetű lázadás - körkép a magyar pszichedelikus rock színtérről

Az idén már harmadik alkalommal rendezik meg a Middlemist Red pszichedelikus rockot ünneplő klubfesztiválját, a Vanishing Pointot, ami pont jó apropó volt, hogy összeszedjük, miért virágzott ki nálunk is a műfaj, és kiket érdemes mindenképp meghallgatnunk, ha szeretnénk rácsavarodni az októberi 12-i fesztiválra. Ez az összeállítás először a Recorder magazin 76. számában jelent meg.

Pszichedelikusnak bélyegezni aligha jutna eszébe bárkinek is a magyar rockzenét, pedig ez a cseppfolyós, effektekhez bátran nyúló, a műfaji határokat előszeretettel letörlő hangzás búvópatakként végigvonult a műfaj történetén a korai Illéstől az Omega űrrockján át a Másfél műfajkavalkádjáig. Trenddé azonban csak az elmúlt évtizedben szerveződött, nem függetlenül attól, hogy az immár neopszichedelikusnak becézett stílus komoly állásokat foglalt el az angolszász könnyűzenében. Ehhez kellett, hogy az MGMT visszarántsa a révedve bulizós, elesdés rockzenét a táncparkettre, a következetesen a Beatleshez mért Tame Impala a presztízs plecsnijét üsse rá, a háttérben pedig beérjen az olyan pszichpopzenekarok évtizedes tevékenysége, mint az Of Montreal vagy az Animal Collective. És persze az sem ártott, hogy az újvonalas rapperek a mainstreambe is átcsempészték a földönkívüli hangzásokat, és az LSD-ről szövegelő A$AP Rocky vagy a háborgó szintiket kedvelő Tyler, the Creator révén egyenesen a Z-generáció anyanyelvévé válhattak a pszichedelikus hangszínek.

Tame Impala

„Ennek a műfajnak az ágazataiban ötvöződnek a legizgalmasabban a különböző zenei világok. Tud mainstream lenni úgy is, hogy közben radikális, szokatlan zenei megoldásokkal van tele. A hozzáállás a miért helyett sokkal inkább az, hogy miért ne, ami elég sok kaput megnyit alkotás közben, és ez a fajta pozitív töltetű lázadás biztosan beakad a generációnknak is” – magyarázza Ürögdi Ábel, a Middlemist Red dobosa, miért csúszhatott rá a korosztálya ennyire a pszichedelikus zenékre.

Hazai fronton persze egyszerűbb felfejteni az okokat, hiszen a nemzetközi trendek beszivárgása mellett túlbecsülhetetlen szerepe volt a Middlemist Red sikerének abban, hogy nálunk is kivirágzottak a pszichedelikus zenék. Különösen a 2010-es évek közepén lökött a felszínre sok szétdelayezett garázszenekart a Middlemist Red hipersebes felfutása, de azóta szerencsére normalizálódott a helyzet. A magyar pszichedélia alaphangját továbbra is a reverbbel színezett, nyers garázsrock jelenti, de mára egészen sokszínű képet festhetünk a színtérről, amely nem kötött műfajként, inkább új hatásokra teret nyitó hangzásként, a biztostól elszakadó attitűdként értelmezi a pszichedéliát. Ezért aztán barátságosan megfér egymás mellett a tripelős elborulásig a jazz és a soul felől érkező Mörk, a káeurópai, urbánus szörfrockolás (The Keeymen, Panel Surfers), vagy épp az itthon komoly múlttal és bázissal bíró sivatagi hardrockzene (Run Over Dogs), amelyek a műfaji különbségek ellenére valószínűleg egészen hasonló közönséget mozgatnak meg.

Kérdés persze, hogy beszélhetünk-e egyáltalán színtérről a kisméretű, az undergroundot épp csak eltartó magyar piacon, mindenesetre a trendek ebbe az irányba, a színtér kialakulása, megerősödése felé mutatnak. A pszichedelikus zenészek és rajongóik az elmúlt években magától értetődően rendeződtek önszerveződő galerikbe, legyen szó lemezkiadóról (Para Hobo Records), internetes sajtóról (a Kikeltetőt és live sessionöket is rendező Keret blog), vagy a gombamód szaporodó kisfesztiválokról (Bánkitó, Kolorádó, UbikEklektik), amelyek sokszor do-it-yourself módszerekkel, zenerajongói lelkesedésből biztosítanak platformot a műfajnak.

Utóbbiak közül egyértelműen kimagaslik a Middlemist Red tematikus fesztiválja, a Vanishing Point, amely mindössze három év alatt a pszichedelikus zenék legjelentősebb porondjává nőtte ki magát. A jó hangulatú, erőteljes vizualitással megtámogatott rendezvény tavaly már olyan neveket tudott idecsábítani, mint a Bass Drum Of Death vagy a The Wytches, miközben a hazai társműfajoknak is bemutatkozási lehetőséget biztosított. És mindkét évben közel telt házzal futott az 1200 férőhelyes Dürer Kertben, ami azt is jelzi, hogy van igény és közönség erre a zenére itthon is, ha azt megfelelően csomagolják.

AZ ÖT LEGIZGALMASABB MAGYAR PSZICHEDELIKUS ROCKZENEKAR MOST

Middlemist Red

A magyar pszichedelikus rock nagykövetei, egyben az ország egyik legkelendőbb exportcikke, amit számos showcase-fellépés, legutóbb pedig egy angliai turné hitelesít. A kezdeti hájp csitult ugyan körülöttük, de csak addig, amíg ki nem jön az újhullámos garázspunk és az elektronika felé bátran kacsingató harmadik lemezük jövő év elején.

The Qualitons

Kovács Kati beatzenés kísérőzenekaraként kezdték, de a harmadik, Echoes Calling című, bársonyosan puha pszichedelikus remekművükkel olyan csúcsokra értek, amikre még a legmenőbb amerikai rádió, a KEXP is felfigyelt, és meghívta őket egy kexes, zöldsárgás, briliáns live sessionre.

Turbo

A magyar pszichedélia még mindig fiatal öregjei, akik átráncigálták a 70-es éveket a 21. századba. Led Zeppelin-energia, progresszív megfejtések és Tanka Balázs plafonpucoló dallamai adják ki a Turbo-receptet, amit az októberben megjelenő visszatérő lemezükön magyar szövegekkel ütnek fel.

Meteo

A Middlemist Red árnyékából kinőtt, álompopos antislágereket is jegyző zenekar, amely jelenleg a színtér legnagyobb, félig beváltott ígérete. Idén a Pond és a britpop hatását is izgalmasan felmutató nagylemezzel (Hayline) jelentkeztek.

Deep Glaze

A félig görög, félig magyar tagokból (is) álló zenekar a többieknél később, 2017-ben hozta ki debütlemezét, de azt rögtön a Grammy-jelölt, Black Keys mellől is ismert Robin Schmidt maszterelte, a Pressure címadója a BUSH fesztivál dala lett, a frontember Yorgos Goletsas pedig az új magyar kamaszfilm, a most csütörtökön a mozikba került FOMO (kritikánk) főszereplőjeként bulizta végig legutóbb Budapestet – és emellé jövőre még új album is jön.

MÉG TÍZ PSZICHEDÉLIA-KÖZELI ZENEKAR, AKIKRE JÓKAT LEHET TRIPELNI

Puma Danger: Kecskemétről egyenesen a kaliforniai sivatagba reptető, sörtés hangzású garázsrock, amit ugyanúgy izzít belülről a Queens of the Stone Age, mint Connan Mockasin.

Ethnofil: Totálisan elszállt, progresszív folkzene, a Qualitons-kisegítő Weil Andris sírnivalóan szépen bugyborgó szintijével.

Panel Surfers: Tatabányán szörfölni a panelek közt, beleszarós garázspunk-lendülettel.

Lemurian Folk Songs: Hatvanasévek-imádó, a pátyi erdőben és francia szüreteken rögtönzött jamzene. Grace Slick elismerően tapsikol.

Deley: Távoli galaxisokba révedő, húsos grúvokon utazó, instrumentális posztrock, ami néha fraktálokba csavarodik.

The nobody elses: Egykori erdélyi, ma már pesti triótrip, progrockos ízekkel, Ty Segall nyomdokain haladva.

SeeN: Alig koncertező, szentbékkállai supergroup azoknak, akik nem tudják feldolgozni a Grand Mexican Warlock hiányát.

Band In The Pit: Mágikus utazás Dunaújvárosba széteffektezett, egyórás dalokkal.

Third Planet: Grunge-os, posztrockos pszichedelikusok, akik képesek fülbemászó refréneket írni? Hazai pályán: kuriózum.

the pUnch: Az Arctic Monkeystől eljutni a Tame Impaláig nem rossz pályaív, a the pUnch pedig saját stílusnevet is kifejlesztett hozzá: mélypszichedelikus, művészrockos hipnogrúv.

+1

Dope Calypso: Az önironikus rock and roll félmeztelen császárai, akiknek ha szörfrockos-poppunkos zenéjük nem is, a humoruk maximálisan pszichedelikus.

szerző: Soós Tamás