Britney Spears találkozása a 70-es évek punkjával

Caroline Rose fanyar humorral énekel az élet abszurditásáról és értelmetlenségéről, a hétköznapi apróságokat kiemelve. Ez a cikk a Recorder magazin 75. számában jelent meg először.

Caroline Rose tavalyi albuma (Loner) egyike volt az év jól titkolt kincseinek, ami nem kapta meg ugyan a megérdemelt hype-ot, de abszolút hálás lehetett, aki rátalált. Az énekes-dalszerzőnő hangzásában ugyan semmi eget rengető nincs: sok szintit alkalmazó indierock, amiről eszünkbe juthat akár a tíz évvel ezelőtti Grizzly Bear is, ugyanakkor nincsenek konkrét előképei.

Saját bevallása szerint az inspirációi széles skálán helyezkednek el Britney Spearstől egészen a 70-es évek punkjáig. Ami miatt viszont igazán érdekes a zenéje, az az, hogy Rose-nak jó érzéke van az egyszerű, fülbemászó dalok, valamint az egyszerre komoly és fergetegesen szórakoztató dalszövegek írásához.

Úgy beszél magányról, hímsovinizmusról, vagy éppen a halálról, hogy száraz humora befogadhatóvá teszi a legkényelmetlenebb dolgokat is. Sőt, kifejezetten felszabadító hallani olyan dalokat, amik ennyire őszintén és könnyedén kezelik ezeket a témákat. Zenéje okosan mutat rá az élet abszurditására, és gúnyolja ki őket, számainak pedig pár sorral képes külön kis világokat alkotni.

Kiváló megfigyelő, aki apró részletekbe sűrítve képes egészen komplex gondolatokat kifejezni, finom poénokkal rámutatni az élet hiábavalóságára. „Nehéz átadni a szarkazmust zenében. Főleg, ha popszámokat írsz, és nagyon komoly dolgokról beszélsz bennük” – mondta a Rolling Stone magazinnak. Ő sikerrel abszolválja ezt a nehéz feladatot.

szerző: Veres Szilárd