„Egyedül kell elvinni a balhét” – Barabás Lőrinc-interjú

A trombitásként ismertté vált Barabás Lőrinc azon ritka jazz-zenészek egyike, akik műfajukon kívül is nagy népszerűségre tettek szert, elsősorban a 2005-től 2010-ig fennálló Barabás Lőrinc Eklektric popos-groove-os zenéjével. Játszik szólóban elektronikus zenét, kvartettben groove-os jazzt, improvizál a Random Szerda kereteiben. A CAFe Budapest Fesztiválon, október 19-én a Várkert Bazárban első szimfonikus darabját mutatja be, ennek kapcsán beszélgettünk vele arról, hogy miért vonzódik a repetitív zenéhez, hogy milyen egyedül kiállni a színpadra, és hogy el tudja-e engedni analitikus énjét zenehallgatás közben.

A koncerten lesz a Metamorfózis ősbemutatója, ami az első szimfonikus darabod. Mi vonzott egy klasszikus zenei kompozíció megírásában?

Barabás Lőrinc: Egyrészt maga a hangszerelés, tehát a szimfonikus zenekar lehetőségei. Szeretek szimfonikus zenét, a komolyzenében alkalmazott felállást hallgatni, és elég régóta ott motoszkált bennem, hogy egyszer jó lenne nekem is kipróbálni. Másrészt az, hogy úgy írok zenét, hogy én nem játszom: le fogok menni a színpadról, és külső hallgató leszek. Általában olyan zenéket szerzek, amikben utána játszom, előadóként is közreműködöm. Vonzott, hogy úgy komponáljak zenét, hozzak létre valamit, hogy azt aztán mások szólaltatják meg.

ÖSSZEGYŰJTÖTTÜK A CAFE BUDAPEST 10+1 LEGIZGALMASABB PROGRAMJÁT

Könnyen el tudtál rugaszkodni attól, hogy most nem magadnak szerzel zenét?

Azokban a zenékben, amiket én szerzek, teret hagyok az improvizációnak, ami most kevésbé dominál. Itt minden papírra van vetve, kőbe van vésve. A legapróbb részletekig mindent meg kell fogalmazni ahhoz, hogy jól szólaljon meg. Annak idején még az Eklektrickel tartottunk egy vonósnégyessel közös koncertet a Müpában, akkor le kellett kottáznom a szólamokat; most is így történt, szemben a szólóprodukcióimmal, a kvartettel [Barabás Lőrinc Quartet – a szerk.], vagy alkalmazott zenéknél, amikor egyszerűen csak a hangsávokat küldöm el.

Egy több tételes, nagyobb ívű kompozíció zenei dramaturgiája mennyiben különbözött attól, mint amikor egy lemezt építesz fel?

A tételek lélegzetvételét tekintve valamelyest úgy gondoltam rá, mint egy lemez készítésére. Olyan értelemben nem követ külön dramaturgiát, hogy elindul valahonnan, és megérkezik valahová, sokkal inkább színfoltok, érzések, hangulatok egymásutánisága. Sok benne a filmzenés hatás is, a loop station alkalmazásából fakadóan pedig – amit rendszeresen használok a szólószettemben, illetve zeneszerzéshez is –, jellemzi egyfajta ismétlődés, ami talán Steve Reich repetitív zenéjével analóg. Van, akinek az túl monoton, de engem nagyon érdekel az a megközelítés, hogy a dallam szinte háttérbe szorul a hangszínekkel és a ritmussal szemben. Szólóban egymagam alkalmazok hasonlót, de egészen más hatást vált ki, amikor egy 34 fős zenekar élőben, ismétlődve játszik. Emlékszem, amikor az Amadinda Ütőegyüttes játszott Steve Reich-darabokat a Zeneakadémián, mennyire más volt a hatása az élő repetitív zenének.

Intenzívebb? 

Sokkal intenzívebb, megfigyelhetők benne a kis mikroszekundumnyi sietések, késések, lélegzetvételek, amitől egy élő textúrává válik az, ami egyébként szintetikus. Próbáltam kiaknázni a hangszínekkel való játékokat, amiket az elektronikus zenei világból hozok, csak most szintetizátorok egymásra rétegzése helyett például harsona, kürt, fagott adódik össze.

A koncert első felében az Algorhythms című idei lemezedről is fogsz játszani. Az algoritmusokhoz általában gépi, mesterséges logikát társítunk, a zene mégsem érzelemmentes vagy mechanikus. Foglalkoztat ez a kettőség, hogy hogyan lehet elektronikával érzelmeket kiváltani? 

Abszolút. Millió géppel vagyunk körülvéve, ha zenélünk, ha nem, a technológia a társadalmi életünkre is kihatással van. Ki tudja, melyik internetes algoritmus mit fejt meg, mit analizál az emberrel kapcsolatban. Másrészről az elsődleges hangszerem egy százötven-kétszáz éves, meghajlított rézcső. Igen, foglalkoztat ez a kettősség: mi az, ami organikus, természetes marad, és mi az, ami a számítógép által vezérelt világban mutatkozik meg. Mi az, ami ebből érték, ami hozzáad valamit az életünkhöz, és meglátjuk-e, mit vesz el. És persze én is használok számítógépet, pedálokat, szintetizátorokat ahhoz, hogy egyedül meg tudjak szólaltatni sokrétű, több szinten érvényesülő zenét – és mellettük a trombitát.

Zenehallgatóként is analitikus típus vagy? Elkezded alkotóelemeire bontani a zenéket? 

Szeretek odafigyelve zenét hallgatni, azt hiszem, van bennem egy analitikus hallgató, már csak azért is, mert ezzel foglalkozom. De nem méricskélem rögtön nagyítóval a zenéket, igyekszem megőrizni egy olyan hallgatói ént, hogy ne analizáljam túl a dolgokat, hagyjam, hogy a zene lényege megérintsen, intuitív módon tudjak hozzáállni.

Mint az improvizációra épülő Random Szerda-esteknél. Az más gondolkodást igényel? 

Annyiban nem, hogy zeneszerzés közben is sokat improvizálok, szabadjára engedem a fantáziámat, brainstormingolok, felveszek rögtönzéseket, majd azokat továbbfejlesztem.

Amikor 2010-ben megszűnt az Eklektric, és szólókarrierbe kezdtél, mennyire volt nehéz váltás, hogy egyedül állsz ki a színpadra? 

Zeneileg is más és színpadon lenni is más. Zenekarhoz szokott emberként ilyenkor egyedül kell elvinni a balhét. Nincs kivel megosztani a színpadi energiákat. Újdonság volt, és nem volt könnyű, másrészről érdekelt, szórakoztatott. Tudtam, dolgozni kell rajta, hogy később beérjen, megszokjam ezt az irányt. Azóta sok év telt el, folyamatosan játszom szólóban is, és teljesen más élményt ad. Azért is alapítottam meg a kvartettet 2015-ben, mert hiányzott az Eklektricben megszokott csapatszellem – a Random Szerdánál mindig változik a felállás, ott nem tud összeszokni egy zenekar, nem is ez a lényege.

Szólóban jobban igényled a közönséggel való kapcsolatot a színpadon? 

Talán éppen ellenkezőleg. Ha egyedül zenélek, még inkább bezárkózom a magam zenei világába a közönség előtt. Olyankor nehezebb a számok között verbálisan megfogalmazni bármit. Meg nem is vagyok showman típusú előadó, aki megénekelteti-megtapsoltatja a közönséget.

 
Alkatilag melyik áll közelebb hozzád: egyedül molyolni zenével, vagy másokkal játszani?

Alapvetően társasági embernek gondolom magam, de igénylem az egyedüllétet. Bizonyos időközönként tud hiányozni egy burokban való lét. A folyamatos pörgés inkább leszívja az energiámat, semhogy feltöltődnék tőle. Hozzáteszem, most már harminchat éves vagyok, más tempóban éltem mondjuk tizenöt évvel ezelőtt. De a személyiségemre mindkettő jellemző: szeretek társasági életet élni, de visszavonulni is. Próbálom megtalálni az egyensúlyt.

Barabás Lőrinc tehát 2019. október 19-én, este 20 órakor koncertezik a Várkert Bazárban, jegyek itt kaphatók

interjú: Huszár András

az Algorhythms pedig itt hallgatható meg teljes egészében: