A most szombaton a Telekom Electric Beats Festivalon fellépő Sevdaliza is az R&B-t megújító mozgalom környékéről indult. De mi ez a mozgalom, és mi maradt belőle mára? Ez a cikk először a Recorder magazin 75. számában jelent meg.
2011: áttört a gát
Alternative R&B, indie R&B, experimental R&B, hipster R&B, PBR&B: csak néhány elterjedtebb elnevezés arra, ami 2011 környékén lázban tartotta a kritikusokat. Főként az akkor még teljesen misztikus (annyit lehetett tudni, hogy kanadai) The Weeknd három meghatározó mixtape-je (House Of Balloons, Thursday, Echoes Of Silence) és Frank Ocean szintén mixtape-nek titulált Nostalgia, Ultra albuma volt a kiindulópontja a lelkes cikkek sorozatának, miszerint új korszak kezdődött, és a leírt R&B ismét az önkifejezés és a kísérletezés legitim terepe lett.
A Timbaland-Neptunes nagy korszaka után ugyanis a műfaj – legalábbis messziről úgy tűnt – belesüllyedt a kaptafa-pop mocsarába. Az említett néhány körülrajongott megjelenés, no meg kisebb figyelmet kapó, de megbízhatóan sorra érkező kiadványok garmadája azonban áttörte a gátat. Az (alternatív) R&B megnyílt az önkifejező művészek (auteur, szembeállítva a legyártott terméket „csak” feléneklő előadókkal) és a kísérletező producerek előtt, akikre jellemzően a klubzene aktuális, sötétebb fajtái hatottak (ekkoriban tört fel nagyon a dubstep, de még nem volt passzé az undergroundban sem). A szövegekben pedig addig hanyagolt témák egész sora jelenhetett meg.
„Bassza meg az alternatív R&B”
Persze ahogy az lenni szokott, hamar megjelentek az ellenkező hangok. Többen rávilágítottak, hogy csak azért döbbenhettek rá a (többnyire indie, popot lenéző) kritikusok arra, hogy „jé, lehet jó R&B-t is csinálni”, mert korábban nem vettek tudomást a már létező jó (pop-)R&B-ről.
Több művész, köztük Frank Ocean is, rámutatott a kategorizálás mögötti faji sémákra; nevezetesen arra, hogy sokszínű, sokféle zenéket soroltak be az R&B-be – és mivel nem volt pont olyan, mint a top 40, ezért elé rakták, hogy „alternatív” – csak azért, mert előadójuk fekete volt. Később FKA twigs panaszolta el, hogy amíg a számait kép nélkül tette fel a netre, mindenki a dalaiban megjelenő hatások sokaságáról áradozott. Mihelyt kiderült, hogy ő egy fekete nő, rögvest az R&B lett az, ami ebből a sokféleségből fő kategóriaként kiugrott. „Bassza meg az alternatív R&B” – mondta, és elég sokakat meggyőzött.
Meghalt, túlélte
Az évtized közepe óta, vagyis pár évvel a robbanás után már jóval ritkábban használják ezt a stílusmegjelölést. Nem azért, mert nincsenek már olyan zenék, amiket az ismérvei alapján ide lehetne besorolni. Ha nem is olyan töménységben és robbanásszerűen, mint 2011-12 táján, de ma is bőven találni olyan zenét, ami az R&B stíluseszközeit egyéni vízió szolgálatában használja fel. Pompás példa erre Lafawndah Ancestor Boy című, idei albuma, vagy a kissé lesajnált Danity Kane lánycsapatból indult, a pop határait hol belülről, hol kívülről feszegető Dawn Richard (újabban DAWN).
Ott van The Weeknd is, akit alternatívnak aztán már igazán nem lehet mondani, hiszen az utóbbi évek egyik legsikeresebb előadója (persze nem minden slágere őrzi az induláskori hangzást, de az Max Martin minden mesterkedése dacára sem múlt el nyomtalanul); vagy Beyoncé, aki sok mindent átvett a műfajból. Az innen indult SZA és az említett FKA twigs nevezhető már sztárnak a szó mai, kissé elmosódott értelmében; Kelela is valahol ennek a küszöbén jár. Aztán vannak előadók, akik az alt-R&B sajátos hangját képviselték, aztán máshová mozdultak innen (How To Dress Well lehet az eminens példa.) De idén jött ki Banks III című albuma is, a Billboard-listán a 21. helyig jutott, Kanadában meg a 7-ikig – és simán kijöhetett volna 2012-ben, sőt akkor minden teketória nélkül az irányzat egyik kiemelt megjelenése lehetett volna.
2019 abból a szempontból egyébként kiemelt év az alternatív R&B utóéletében, hogy idén jelent meg végre hivatalosan Jai Paul debütáló albuma. Az ő 2010-es demófelvétele, a BTSTU sok szempontból az irányzat origója volt; ezt egy darab hivatalos szám követte 2012-ben (Jasmine), aztán 2013-ban egy kiszivárgott, majd törölt album. A Leak 04-13 (Bait Ones) hivatalos megjelenése hat év után már inkább egy kultúrtörténeti adósság letudásának tűnt, mint annak a nagybetűs Eseménynek, ami korábban lehetett volna.
2019-ből visszanézve kifejezetten furcsa, hogy Frank Ocean Novacane című dala mennyire forradalmi volt 2011-ben; igen, a fájdalomcsillapítók nem számítottak mindig a slágerszövegek bevett témái közé. (A fogorvosi tanulmányaik költségeit pornózásból fedező lányok mondjuk máig nem számítanak annak.)
Kifejezetten érdekes Sevdaliza esete (vele külön cikkben foglalkoztunk részletesen). Legalábbis amikor első számai, EP-i megjelentek, akkor az alt R&B volt az a kontextus, amibe leginkább be lehetett illeszteni. Mire azonban kijött a nagylemeze, a műfaj elpárolgott mellőle, és jóval kevesebben emlegették az R&B-hatást, mint ahányan mondjuk a triphopot – miközben amúgy a zenéje olyan sokat nem változott, mint annak a környezete.
Az alternatív R&B annak köszönheti sorsát, hogy túl sikeres lett: The Weeknd és társai által a mainstreambe is beszivárgott, a mainstreamen kívül pedig felszabadító hatással volt. A popzene sokszor leírt mai műfajtalansága nem jelenti azt, hogy ténylegesen bármit lehet – inkább azt, hogy sok mindent, és hogy a határok tágítása nem jelenti automatikusan azt, hogy valaki a szélekre száműzi magát. Az, hogy ebben a sok mindenben kérdés nélkül, természetes módon benne van az R&B eszközkészlete, kifejezési potenciálja, az az évtized eleji történéseknek köszönhető.
szerző: Rónai András
