Bon Iver: i,i (lemezkritika)

Bon Iver - azaz Justin Vernon álneve/kvázizenekara - egy szívfájdalmat kiéneklő erdei kunyhóban szült lemezzel lett a folk új hőse, másodjára viszont egy nyolcvanas évekbeli hangszerelésbe csomagolt remek albummal lépett tovább, harmadszorra pedig az elektronika és a glitchpop határterületére kalandozott el. Sikeresen. Lemezkritika a Recorder magazin 75. lapszámából. 

Előadó: Bon Iver

Cím: i,i

Kiadó: Jagjaguwar

Megjelenés: 2019. augusztus 9.

Stílus: folktronika, barokkpop

Kulcsdal: Hey, Ma

Justin Vernon nemrég azt nyilatkozta, hogy az eddigi négy Bon Iver-album lényegében megtestesíti az évszakok körforgását. Egy évtized alatt pedig eljutott a téltől, vagyis a For Emma, Forever Ago kibukott, lecsupaszított vallomásaitól az őszbe, a megbékélés, az összegzés időszakába. Ennek megfelelően az i,i nem nyit új fejezetet az életműben a hangzás vagy a szövegek tekintetében, inkább szól arról, hogy a már megismert elemek – a vokóderezett glitchelektronikától a balladisztikus barokkpopon át a samplingezésig – hogyan illeszthetőek még össze. Vernon már tökéletesen uralja a saját zenéjét, ez a fajta magabiztosság, a beérkezettség érzése pedig árad a lemez minden pillanatából; a 22, A Millionnal ellentétben nem akar mindent rejtjelezni, inkább bátran kilép a fényre. A közreműködők (James Blake-től Moses Boydig) pedig végre tényleg hozzátesznek a dalokhoz, nincs meg az az érzés, hogy csak valami furcsa kurátori okból bukkannak fel. Dehát mi mást várhatnánk egy olyan albumtól, ami végső soron a társas kapcsolatok, az egymásba és magunkba vetett hit fontosságáról szól.

8.5/10

Kollár Bálint