Baj az, ha egy film túl gyönyörű?
Barry Jenkins, a Holdfény rendezője új filmjének témájául az afro-amerikai irodalom egyik legjelentősebb alakja, James Baldwin regényét szemelte ki, a Ha a Beale utca beszélni tudna pedig szerteágazóbb, bonyolultabb elbeszéléstechnikájú, nehezebben emészthető, mint az Oscar-díjas remekmű.
Pedig a film első fele egészen direkt, intim szerelmi történet, amelyben a szinte valószínűtlenül szép Tish-t (KiKi Layne) és Fonnyt (Stephan James) a kamera is úgy veszi, a leheletfinom, sebezhető zene úgy festi alá, mintha szerelmes lenne. Egy ilyen tiszta vonzalmat meglepően nehéz megélni nézőként, nemcsak gyönyörködni benne. A film a keserűbb második órában ragad igazán torkon, a tehetetlen dühvel és fájdalmas belenyugvással.
A teljes színészgárda brillírozik, ám Regina King és Emily Rios – egy anya és a fiát nemi erőszakkal vádoló nő – szembenézésének pusztító ereje, feloldhatatlan konfliktusa alapjaiban rengeti meg a lelket.
DVD/BD-premier: 2019. július 12.
osztályzat: 8/10
szerző: Huszár András
Ez a kritika először a Recorder magazin 74. számában jelent meg.
