Nem olyan macsó, mint a magyar

Minden évben április végén tartják a lengyel Mazurkas of the World fesztivált, amin idén végre én is voltam és ez alkalomból új tételekkel gazdagodott a magyar és a lengyel táncházmozgalom közötti párhuzamok általam jó ideje vezetett listája. Említés szintjén már többször hivatkoztam ezekre a hasonlóságokra, de itt az ideje, hogy részletesebben is áttekintsünk az elképesztő ütemben fejlődő lengyel népzenei szcénát. Ez a cikk először a Recorder magazin 73. számában jelent meg.

A Mazurkas of the World némileg hasonlít a magyar Táncháztalálkozóra, bár jóval kisebb – míg a magyar rendezvényt az Arénában, a varsóit az egykori laktanyából átalakított Fort Legionow-ban tartják. Ettől persze több van még meg benne a magyar mozgalom kezdeti családiasabb bájából is, amely ugyan nem veszett teljesen el, de van annak olyan része, amelyet ekkora méretekben már nem lehet fenntartani.

A lengyel táncházmozgalom egyértelműen a magyar mintájára indult el mintegy húsz évvel később és ma már nagyon sikeresen és sok embert megmozgatva működik. Ahogy Janusz Prusinowski, a mozgalom és egyben a fesztivál kezdeményezője meséli, az Ökrös együttes felvételei voltak rá olyan hatással, hogy elhatározta, ezt a szemléletet, a népzenéhez való újszerű viszonyt ő maga is megteremti Lengyelországban, csak a mazurkával, az oberekkel és társaikkal.

Janusz Prusinowski

De a lengyel folk revival nem az első táncházakkal indult, ahogy a magyar sem. Egy újabb párhuzam, hogy ahogyan nálunk a Novák Ferenc Tata által a széki táncházba elvitt Korniss Péter fotósorozata nyitotta fel sokak szemét aziránt, hogy ez a kultúra még élő és megismerhető, úgy Lengyelországban szintén egy fotós (és festő), Andrzej Bieńkowski nevéhez fűződik ugyanez – ott az ő fotói is kellettek ahhoz, hogy fiatalok érdeklődni kezdjenek a falusi kultúra maradványai iránt. Bieńkowski annyiban azonban kilépett a fotós szerepből, hogy elkezdte a zenét is rögzíteni, gyűjteni. Ennek nagyon nagy jelentősége van.

A magyar etnomuzikológia azzal emelkedik ki a világból, hogy rengeteg viszonylag korai gyűjtött anyag áll rendelkezésére elsősorban Bartók, Kodály és Lajtha jóvoltából és a gyűjtéseket nem műkedvelők, esetleg zenéhez kevésbé konyító néprajzosok vagy kultúrantropológusok végezték, hanem zenetudós zeneszerzők, így tudták, hogy mi érdemes rögzítésre, mire érdemes figyelni, hogy mi a variánsok, az egyéniség, a díszítés, a motívumok vándorlásának a jelentősége és azokat hogyan kell lejegyezni, illetve elemezni.

Adam Tarnowski Trio

Lengyelország nagy népzenegyűjtője, Oskar Kolberg azonban korábban, a XIX. században végzett hatalmas munkát, ami nem kevésbé fontos tevékenység, csak akkor még nem találták fel a hangrögzítést. Munkássága így rengeteg lejegyzésből áll: 1857 és 1890 között 12 ezer népdalt publikált és emellett még meséket, közmondásokat, szokások leiratait és sok egyebet is. Ez azonban értelemszerűen sablonosabb, szegényesebb képet tud adni egy-egy előadásról, ezért volt nagy jelentősége Bieńkowski műkedvelő ám hiánypótló gyűjtésének.

De nézzünk még párhuzamokat. Mindkét mozgalom alulról jövő, fiatalok által indított, félig-meddig ellenkulturális jelenség volt. Mindkettő a táncra, a tánctanításra alapozva épül, tehát miközben van egy erőteljes népzenei és antropológiai megközelítése, a táncosok és a tánc révén jelentős közösségépítési potenciállal is rendelkezik. Ami pedig az egyik legfontosabb: mindkét mozgalomban alapvető fontosságú a falusi mesterek szerepe és az ő tiszteletük.

Ahogy a magyar táncház-mozgalomban Icsán (Ádám István), Neti (Fodor Sándor), Csipás (Varga Ferenc), Árus Feri, Zerkula János és persze mások voltak a mesterek, szupersztárok, apafigurák és zenei példaképek, Lengyelországban a Gaca fivérek, Jan Kmita, Adam Tarnowski, a Kapela Lipców, Maria Siwiec és megint csak sokan mások játsszák ma ezt a szerepet – a Gaca fivérek sajnos más nem élnek, de a többiek ott is voltak és tanították is a fiatalokat Varsóban. Gacáék voltak azok, akiktől az első generációs fiatalok a legtöbbet tanultak. A családfő Piotr Gaca mellett Jan, Wladislaw, Stanislaw és Stefan is mind Gacák voltak, de mind együtt sosem játszanak a felvételeken, hiszen az általuk játszott mazurka hagyományos felállása trió volt, csak három ember kellett hozzá.

Tęgie Chłopy

Időközben a lengyel táncházmozgalom első generációja is érett korba lépett persze, ma már sokaknak ők a mesterek, ahogy nálunk a Muzsikás, Sebő, az Ökrös vagy a Téka zenészei. Ilyen a már említett Janusz Prusinowski, a fesztivál alapítója, vagy a magát a Muzsikásról elnevezett krakkói Muzikancy, a Kapela Brodów és megvannak a mai fiatalabb generáció legjobbjai a Tęgie Chłopy-tól a Sutarin és a Lautarin át a Čači Vorbáig (és ahogy nálunk az Éri-, a Csoóri- vagy a Porteleki-család következő generációi, ott is alakulnak az újkori zenészdinasztiák a Slowinski-, a Halas- és a Malisz-fiatalokkal).

Lengyelországban az autentikus népzenei produkciók mellett természetesen ugyanúgy jelen vannak a tradicionális motívumokra alapuló, azokat újraértelmező világzenei produkciók is. Ha gyorsan fel akarod hozni magad lengyelből, akkor ezt a 10-10 autentikus és világzenei lemezt hallgasd meg Lengyelországból.

Autentikus:

Piotr Gaca: 3xGace
Janusz Prusinowski Trio: Serce
Maria Pomianowska: The Voice of Suka
Kapela Maliszów: Wiejski Dzez
Lautari: Vol. 67.
Maniucha Bikont: Oj borom, borom…
Muzikancy: Live at WOMEX 2015
Čači Vorba: Satrika
Orkiestra Sw. Mikolaja: Stará muzyka
Tęgie Chłopy: Wesele!

Világzenei:

Kroke: Feelharmony
Warsaw Village Band: Mazovian Roots Reaction
Dagadana: Dlaczego Nie
Lajkó Félix & Volosi: Lajkó Félix & Volosi
Sutari: Wiano
Karolina Cicha & Bart Palyga: Wieloma Jezykami
Dikanda: Devla Devla
Chlopcy Kontra Basia: Oj Tak!
Kayah: Transoriental Orchestra
Mamadou & Sama Yoon: Umbada

De mi is ez a zene egyáltalán, amiről beszélünk? A lengyel táncházakban a legfontosabb táncok a mazurek és az oberek. A mazurek Lengyelország középső, Mazowsze nevű történeti régiójában honos, a nevét is erről kapta. Háromnegyedes tánczene, amelyet háromtagú bandák játszottak hegedűn, a lengyelül harmoniának nevezett lengyel harmonikán és a baraban nevű lengyel dobon. Már a tizennegyedik századból vannak mazurka-feljegyzések, aztán a késő középkorban Európa nagy részén is elterjedt, a XIX. században pedig Chopin, a lengyel függetlenségi harcok közepette a klasszikus zenébe beemelve az egész világon ismertté tette. Az oberek pedig a leggyorsabb lengyel néptánc, sok pörgéssel-forgással.

De persze nagy országról van szó, Mazovia zeneileg karakteres részei, Radom vagy Kurpie mellett ott van a déli hegyes területek a Kárpát-medenceihez sokkal hasonlóbb zenei hagyománya, a szintén nagyon különböző sziléziai népzene, a galíciai klezmer vagy a litván és ukrán határterületek többszólamú énekes hagyományai is, de ezek nem feltétlenül táncolt népzenék, vagy nem úgy, ahogy a táncházmozgalomban a mazurek és az oberek azok.

A lengyel népzene kimondottan nehezen adja magát, egyenetlen, hullámzó ritmusára nehezebb ráhangolódnia a modern fülnek, a tánc viszont összetettebb és „párosabb”, ha lehet így fogalmazni. Nagyon érdekes volt egy sok magyar táncot is ismerő, magyar táncházeseményekre járó lengyel lánytól hallani, hogy a magyar néptánc mennyivel macsóbb, férfiközpontúbb a lengyelnél. Ő nőként úgy érzi, hogy a magyar néptáncban a nőnek alig jut szerep, csak hagynia kell, hogy vezessék - ami az ő szemében a férfidominanciáról, a férfiak irányítási vágyáról, nárcizmusáról szól, nem is beszélve a legényes táncok kivagyi magamutogatásáról. Való igaz, hogy a magyar táncokban mindig a férfi vezet, míg a lengyel táncok sokkal inkább a pár összehangolt akcióját, kölcsönös egymásra figyelését igénylik és bár a lépések talán még egyszerűbbek is, mint a magyar táncokban, ez az összehangolódás az, amit tanulni kell.

szerző: Weyer Balázs