Észak-Európából minden évben befut néhány merész, határokat átlépő film, vagy profin kivitelezett, izgalmas zsánerdarab. Ilyen volt tavaly a svédek trollszexes Határesete és A bűnös című dán segélyhívós monothriller (kritikánk). Idén a finnek egy explicit, mégis gyengéd szadomazo-sztorival, a skandinávok pedig groteszk, csavaros agyrúgással támadnak.
A finn Dogs Don’t Wear Pants és a svéd-dán koprodukciós Koko-di Koko-da ugyanazzal a felütéssel indul: egy boldognak tűnő család súlyos tragédiát szenved el. Előbbiben Juha (Pekka Strang, a finn Tom Hiddleston) álomszerű, illékony montázsban veszti el feleségét, egyedül maradva kislányával; utóbbiban a nyolcadik születésnapját ünneplő kislány az, aki nélkül a házaspárnak (Leif Edlund, Ylva Gallon) tovább kell élnie az életét. Mindkét film a gyászmunkához, a veszteség feldolgozásához választ tehát egy-egy rendhagyó formát.
A Dogs Don’t Wear Pants szívsebész főszereplője még évekkel a balesetet követően sem tud kilábalni depressziójából; élete sivár, érzelem- és ingerszegény, tinédzser lányával alig kommunikál, néhai felesége parfümjével befújt ruhákkal próbálja hasztalan kirángatni magát a zsibbadtságból. Egy nap aztán elkíséri a lányát egy tetoválószalonba, és a pincében felfedez egy BDSM-kamrát, az ott tapasztaltak pedig valamit megpendítenek benne, mert csakhamar azon kapja magát, hogy meztelenül, négy lábra ereszkedve fogadja a domina, Mona (Krista Kosonen) szidalmait, majd erőszakkal vegyes, szexuális ajándékait.
A konfliktust egyrészt az teremti meg, hogy a BDSM-keretek között felállított hierarchia, a domina és az alárendelt dinamikája képlékenyebbnek bizonyul, mintsem Mona szeretné, másrészt a Juha újsütetű BDSM-fixációja mögött rejlő indokok, feldolgozatlan traumák szélsőséges, veszélyes végletek felé lendítik a férfit. Érezzük, hogy a szeánszokból bajok lesznek, de Jukka-Pekka Valkeapää író-rendező nem szadomazo-ellenes példázatnak szánja a filmjét, sőt, némi vizuális fetisizálást leszámítva normalizálja azt. Juha és Mona a maguk egyéni módján mindketten elcseszett figurák, de nem azért, mert szeretik a kötözős-fojtogatós szexet, és nem a szexuális kattanásaik tehetők felelőssé, amiért fejjel rohannak a falnak.
A film kihozza az alaphelyzetben rejlő komikumot – szemüveges, élére vasalt fickó bőrszíjakkal kipreparálva lemegy kutyába –, ahogy Juha titkos élete átszűrődik hétköznapjaiba; a karakterdrámát, ahogy Strang testtartásának, gesztusainak tolmácsolásában kibújik a csigaházából; és még a sokkolást is egy-egy fizikai durvulással. (Aki érzékeny a körmökkel és fogakkal kapcsolatos, hogy is mondjam, viszontagságokra, az vegyen pár nagy levegőt.) A Dogs Don’t Wear Pants úgy az év eddigi legmegnyerőbb romantikus filmje, hogy Mona nehezen kifürkészhető, enigmatikus alak marad. A fináléra pedig nem azzal billen helyre az extrémen kilengő inga, nem az jelenti a happy endet, hogy a BDSM mélypont, amit hátrahagyva hősünk visszatérhet a konzervatív társadalmi keretek közé. A felszabadulás eszköze megfelelő. Csak hát nem megy minden elsőre.
A csavaros Koko-di Koko-da két főszereplője kevésbé szerethető, mint a joviális Juha és a misztikus Mona. Elin és Tobias gyermekük elvesztése után erdei kempingezéssel akarják menteni elmérgesedett viszonyukat, de egész úton marják egymást, megkeseredtek. Első sátrazós éjszakájuk is tele van emberi feszültséggel. Aztán reggel beköszönt a nem evilági, természetfeletti terror három groteszk figura képében: egy panamakalapos öregúr, akit az amerikai remake-ben Wallace Shawn játszhatna, egy nagydarab melák, aki döglött kutya tetemét hordozza, és egy loboncos hajú lány, aki mintha egy erdei goth partiról jött volna. Röhejesen festenek, de kérlelhetetlenül, magyarázat nélkül kezdik terrorizálni a házaspárt.
Ezen a ponton, nagyjából a film huszadik percénél úgy tűnhet, tudjuk, mire számíthatunk Johannes Nyholm író-rendezőtől: szűk másfél órás, túszejtős horrorra, esetleg némi Funny Gameses nihilista iróniával megfűszerezve. A valódi premisszáról azonban egy fordulattal lebben le a fátyol. (Enyhe spoilerekkel folytatom.) Miután az abszurd trió végzett a feleséggel, és pisztolyvégre kapta a férjet, újraindul a végzetes találkozó, és időhurokba keveredve újra meg újra lejátszódnak a borzalmak. Tobias minden alkalommal egyre több mindenre emlékszik; kérdés az, hogy változtat-e nem egyszer gyáva, megalkuvó döntésein, valamint hogy számít-e egyáltalán, milyen döntéseket hoz, vagy mindig ugyanott lyukad ki.
Nyholm pont annyit sajtol ki az ügyes zsánergyakorlatból, amennyivel még nem él vissza a türelmünkkel; azt is felismeri, hogy a visszajátszásoknál nem jumpscare-ekkel érdemes ijesztgetni, hiszen tudjuk, mi fog történni, hanem az elkerülhetetlen fenyegetés jelentette feszültséggel játszadozik. Az allegóriát nem rágja a szánkba – még néhány elegánsan megvalósított, árnyjátékos-bábanimációs betéttel is megtoldja –, sci-fi/ horror keretek között foglalkozik hasonló házasságon belüli viszonyokkal és nemi szerepkörökkel, mint a szatirikus Lavina, és közben primér élvezeteket is nyújt. A címadó svéd gyerekdalnak köszönhetően például már sosem fogjuk ugyanúgy hallani a Pál, Kata, Pétert.
szerző: Huszár András
A két filmet a jelenleg futó Karlovy Vary-i filmfesztiválon láttuk.
