Középkortól a Közel-Keletig: Dead Can Dance az Arénában

A tavalyi album megjelenése után régiségekkel és ritkaságokkal is bőven szolgáló pályaösszegző műsorral tért vissza a Budapest Arénába a Dead Can Dance. Beszámoló és galéria a korokon, korszakokon és egzotikus tájakon átívelő utazással is beérő koncertről.

Vannak rossz, közepes, jó és nagyon jó énekhangok és vannak azok, amelyek külön kategóriát alkotnak, melyek hallatán akaratlanul is kirázza az embert a hideg, olyan csontig ható erejük van. Ilyen adottságokkal rendelkező énekesből persze nincs sok, a Dead Can Dance-ben viszont rögtön kettő is akad: Lisa Gerrard hol éteri, hol erőteljes hangját tökéletesen egészíti ki Brendan Perry mélyebb, karakteres éneke és ez, valamint a kora nyolcvanas években indult zenekar teljesen egyedi, rengeteg később indult együttest inspiráló és folyamatosan megújuló hangzása bőven indokolja azt a kultstátuszt és rajongást, ami immár évtizedek óta övezi őket. És szerencsére ezen az estén minden a helyén volt ahhoz, hogy az élmény élőben is tökéletesen működjön: kristálytiszta hangzás, visszafogott, de mégis látványos vizuál, valamint nagyszerű közönség, akik kétszer is állva ünnepelve tapsolták vissza a nagyrészt árnyékba burkolózó kísérőzenészek sorával kiegészült duót.

A zenekar legutóbb 2012-ben, a 14 évnyi szünet után megjelent Anastasis turnéján járt nálunk (mi pedig az akkori koncert előtt Brendan Perry-vel, utána pedig Lisa Gerrarddal interjúztunk), azóta a tavaly év végi, kiváló, nagyrészt instrumentális, megintcsak új irányokba, ezúttal a közel-keleti hatások felé nyitó Dionysus volt az első új anyaguk, erről viszont végül mindössze egy dalt játszottak. Ez, a Dance Of The Bacchantes viszont hatalmasat szólt és az este egyik legemlékezetesebb pillanataként a fő blokk katartikus lezárásként szolgált. Az új anyag helyett sokkal inkább a régebbi dalok kerültek előtérbe, a korai időszakukat jellemző, egyszerre monumentális és hideglelős középkori hangulatot árasztó csodáktól a későbbi, tradicionális zenék felé forduló szerzeményekig, melyek annak idején meghozták a szélesebb körű sikert is a zenekar számára.

Csak két album maradt ki a szórásból: hogy a '84-es, még kiforratlan, útkeresős, cím nélküli első lemez nem került elő, abban nem volt semmi meglepő, abban azonban már sokkal inkább, hogy a leállás előtti korszkot lezáró Spiritchaser is kimaradt, habár kétségtelen, hogy nem az volt pályájuk legerősebb anyaga. Ezek helyett volt viszont két feldolgozás, valamint olyan, élőben időtlen idők óta játszott, stúdiós verzióban viszont soha meg nem jelent ritkaságok is, mint a még a '80-es évek elejéről származó Labour of Love. Sőt, egy dal még a '95-ös első Lisa Gerrard-szólólemezről is előkerült. Ő egyébként a korábbi törékeny arisztokratikus külső helyett inkább úgy festett, mint valami legendák világából előlépett nagy hatalmú, de jóságos királynő (ami egyébként, valljuk be, tökéletesen passzolt a zene sokszor megfoghatatlan, földöntúli hangulatához) és az ehhez illő kisugárzása is tisztán érezhető volt. Ez pedig talán ott volt a leginkább kézzelfogható, amikor a The Wind That Shakes The Barley amúgy is lélegzetelállító a capella előadása után egy ideig mosolyogva hallgatta a teljesen extázisban ünneplő tömeget, majd egyetlen apró csuklómozdulattal jelezte, hogy elég és azonnal teljes csend is lett a teremben. Kivételes koncert volt egy kivételes zenekartól.

Frank Olivér (infinitebeat.hu) fotói.

Dead Can Dance @ Budapest Aréna, 2019.06.26.

A koncert dallistája:

Anywhere Out of the World
Mesmerism
Labour of Love
Avatar
In Power We Entrust the Love Advocated
Bylar
Xavier
The Wind That Shakes the Barley
Sanvean
Indoctrination (A Design for Living)
Yulunga (Spirit Dance)
The Carnival Is Over
The Host of Seraphim
Amnesia
Autumn Sun
Dance of the Bacchantes

Encore:
Song to the Siren
Cantara

Encore 2:
The Promised Womb
Severance