A Főnök elnyűhetetlen. A 69 éves Bruce Springsteen megtehetné, hogy mostantól csak ül a babérjain, mint a rocktörténet élő legendája, de még mindig keresi a kihívásokat. Júniusban jelent meg Western Stars címmel americana-kaliforniai pop szólólemeze, készül az új E Street Band-anyag, mi pedig átfogó összeállításunkban átvesszük a legnagyobb sikereket, a fontos mérföldköveket, a legmeghatározóbb alkotótársakat és a kínos közjátékokat az életműből. Ez a Recorder magazin 73. számában megjelent összeállítás bővített változata.
Asbury Park: Springsteen neve egyet jelent New Jersey-vel; a kis Bruce egy Freehold nevű kisvárosban nevelkedett, a zenész Bruce Asbury Park bár- és klubkoncertjein született meg. Itt alapította az első zenekarait, innen üdvözölt első lemezén, itt játszódik a közönségkedvenc Sandy című dal, és Asbury Park revitalizására szólított fel a 2002-es My City of Ruinsszal.
Broadway: Az elmúlt évek karrierösszegzése (The River-emlékturné, memoár) részeként 2017 októberétől bő egy évig heti 4-5 nap színpadra lépett a Broadwayen, és egy szál gitárral és zongorával felvértezve 2 és fél órát mesélt. Ez nem csak kicsiben, dalokban megy jól neki: monológ-prédikációi ritmusa, a crescendók, szünetek remekül vannak felépítve és előadva.
Clarence Clemons: A Big Man, a kolosszus, az E Street Band legikonikusabb tagja. A 195 centis fekete szaxofonos 1971-től 2011-es haláláig játszott Bruce-szal, és a zenekar „együtt többek lehetünk” krédóját mi sem szimbolizálja jobban, minthogy ez a két ember pár évvel Martin Luther King meggyilkolása után vállvetve áll a színpadon. „Olyan volt elveszteni, mintha az esőt vesztettem volna el” – mondta róla Bruce.
Darkness at the Edge of Town: Az 1978-as album, ami az előző Born To Run sikere után bebetonozta Bruce-ékat az amerikai rocktörténelembe. Pedig nehéz szülés volt – több tucat szerzemény landolt a vágóasztalon, majd később a The Promise díszdobozban –, és a lemez szövegében és hangzásában is dühösebb, pesszimistább, karcosabb. Badlands, Prove It All Night, az Adam Raised a Cain gitársikolya. „Szamurájlemez” – írta Bruce. Az. Tökéletes.
E Street Band: Bruce több zenekarral, felállásban játszott közel 60 éves pályafutása során, de mindig visszatér a legendás (és szívmegállító, bugyinedvesítő, földrengéskeltő) E Street Bandhez. 1972 óta létezik, az utolsó két jelenlegi alaptag 1984-ben csatlakozott (ketten már nincsenek köztünk), és kivétel nélkül mind – Mighty Max, a pörgő-forgó Nils, Roy professzor – színes, emlékezetes személyiség. Együtt pedig úgy szólnak, ahogy kevés rockzenekar.
Filmek: Fura, hogy mennyire nem szerepeltette senki Bruce-t filmekben, vagy mennyire nem akart a kamerák elé állni, pedig lehengerlő, földhözragadt karizmája nagyvásznon is jól mutat. Soha nem színészkedett, de saját magát eljátszotta a Pop, csajok, satöbbiben (John Cusack képzeletbeli mentoraként), és 1994-ben, a Philadelphia betétdalával Oscar-díjat is nyert.
Grammy: Az EGOT-hoz ugyan még hiányzik egy Emmy-díj (Tonyt kapott a Broadway-előadásáért), a Grammy viszont szereti, bár érdekes módon csak a 80-as évektől. Kereken ötvenszer jelölték, és húsz alkalommal díjazták is: először 1985-ben nyert a legjobb rockénekes teljesítményért (Dancing In The Dark), 2003-ban pedig a legjobb rockalbumért (The Rising). Kétszer jelölték az év albuma kategóriában (The Rising, Born in the U.S.A.).
Human Touch + Lucky Town: A közel két évtizedes E-Street Bandes sikerészériát követően a 90-es évek hullámvölgyekkel tarkított útkereséssel teltek. A közmegegyezés szerinti mélypontot az 1992-ben, egyazon napon kiadott két lemez, az idejétmúlt szinti-pophangzásos Human Touch és a jellegtelen Lucky Town jelentik, ezek szoktak az albumrangsorok végén kullogni. Egy-két dalt (a Human Touch, az If I Should Fall Behind) azért megmentenénk.
Idolok: Bruce zenei példaképei között megtaláljuk a 60-as évek crooner popsztárjait (Burt Bacharach, Roy Orbison), rocklegendákat (Chuck Berry) és a punk úttörőit is (The Clash, Suicide). A legnagyobb hatást Elvis Presley gyakorolta rá hétévesen, a legendás Ed Sullivan Show fellépésével: „kettéhasította a világot”, eljött vele a szabadság, a szex, a remény, a rock.
Jon Landau: A csúcslemezek talán legfontosabb háttérembere, Bruce első számú alkotótársa, producere, menedzsere, nélküle nem született volna meg sem a Born To Run, sem a Nebraska. Még a Rolling Stone újságírójaként ismerte meg a zenekart: „Láttam a rock jövőjét, Bruce Springsteennek hívják” – írta. „Az első ember volt életem során, akinek megvolt a belső szótára ahhoz, hogy a zenéről beszélgessünk” – ezt meg Bruce írta az önéletrajzában.
Koncertek: Bruce számait otthon, a karosszékben is jó hallgatni, de maratoni, négy órára rúgó koncertjein érthetjük csak meg igazán, miért ő az elmúlt ötven év egyik legnagyobb rocksztárja. Az E Street Band tagjai máig testi épségüket sem kímélve, száztíz százalékos energiával tolják végig a hosszú turnékat, mint régen – na jó, Bruce már nem csúszik végig annyit a színpadon. Nálunk sajnos csak egyszer járt, a híres 1988-as Human Rights koncerten.
Land of Hope and Dreams: Temérdek dalt kiemelhetnénk a méretes diszkográfiából – és párat ki is fogunk –, de a karrier második feléből ez a dal fémjelzi legjobban a Főnök étoszát, szöveg- és dallamvilágát. Egyszerre táplálkozik folkhagyományokból és fokozódik gospeles tetőpontig, giccs nélkül fogalmazza meg Amerika potenciálját, rajta volt a 2001-es visszatérő koncertlemezen (Live in New York City), stúdióverzióban pedig a 2012-es Wrecking Ballon.
Munkásosztály: Bruce az egyszerű munkásember szószólója. Nézzük meg a Born In The U.S.A. lemez borítóját: farmergatya, fehér póló, baseballsapka a farzsebben, amerikai zászló. Az átlagember viszontagságairól énekel, melósokról, farmerekről, gyári munkásokról. „Soha életemben nem volt tisztes melóm” – világít rá életműve legnagyobb iróniájára Bruce. – „Soha nem dolgoztam gyárban, mégis másról sem írtam.” Munkás hőseit az édesapjáról mintázta.
Nebraska: Az első öt, teljes rockzenekaros lemez után meghökkentő az 1982-es szólólemez lecsupaszított, minimalista hangzásvilága, nem beszélve a szövegek nyomasztó történeteiről, amelyeket halálraítéltek, törvényenkívüliek, tragikus sorsú testvérpárok népesítenek be. A lemez legnépszerűbb refrénje így indul: „Everything dies, baby, that’s a fact.” A Nebraska mestermű, később még két erős szólólemez követte (The Ghost Of Tom Joad, Devils & Dust).
Obama: Bruce a Reagan-érában, a Born in the U.S.A. idején kezdett nyíltan politizálni, kiállni a jogfosztottakért, felszólalni a hatalommal szemben. A modern kori amerikai elnökök közül Barack Obamával ápolta a legszorosabb kapcsolatot: tevékenyen részt vett mindkét választási kampányában, koncertet adott az első beiktatásakor és a leköszönésekor, és több kitüntetést is átvett tőle. Nem meglepő, hogy dalai szerepeltek Obama személyes lejátszási listáin is.
Patti: Bruce első házassága Julianne Phillips színésznővel négy évig tartott, mert jött Patti Scialfa, és borított mindent. Jobban mondva, mindig is ott volt: 1974-ben találkoztak először, 1984-től már az E Street Band tagja volt, és 1991-ben házasodtak össze. „Az én életemben Patti a szingularitás” – mondta Bruce a gitáros-énekesnőről, aki azóta is vele tart majdnem minden turnén. „Magányos és zárkózott zenész házaspár létünkre egészen jól elvagyunk.”
Queen Of The Supermarket: Dicsérni jöttünk Springsteent, nem temetni, de ha van dala, amit mélyre elásnánk a föld alá, az az egyébként jó Working On A Dream album negyedik száma. A Queen Of The Supermarket szövege az árufeltöltő lány után ácsingózó lírai énnel olyan, mint egy Springsteen-paródia, a szimfonikus hangszerelés émelyítően giccses. „Ilyen rossz dalt talán sosem írt még” – vélte a Pitchfork, és ezzel a véleményével nincs egyedül.
The River: Az 1980-as The River nehéz fogást találni. Nem olyan könnyű megszeretni, mint a Born To Runt, a Darkness…-t, vagy a The Wild, The Innocent & The E-Street Shuffle-t. 83 percével ez Bruce egyetlen duplalemeze, zavarbaejtő az íve, a dalok sorrendje, átmenetet képezve a korábbi albumok rockolása és az ezt követő Nebraska gyászos balladái között. El lehet veszni benne, és érdemes is: a hangzása élő, és tele van gyöngyszemekkel. Azóta is erre hivatkoznak a duplaalbumot megkísérlő rockzenekarok (mint idén a Vampire Weekend).
Seeger Sessions: Az idolok felsorolásánál nem említettük a folkzenészeket, például Woody Guthrie-t, vagy Pete Seegert, akinek feldolgozásalbumot szentelt. A We Shall Overcome az elmúlt 20 év legszórakoztatóbb Springsteen-lemeze, extravagáns háttérzenekarral (bendzsó! Hammond! fúvósszekció!), kirobbanó formában lévő Bruce-szal. A turné pedig színtiszta örömzenélés volt, egészen meglepően áthangszerelt Springsteen-dalokkal (Open All Night).
Szeptember 11: Mint írtuk, a My City Of Ruins eredetileg a hanyatlásnak indult Asbury Parkról szólt, mégis elválaszthatatlanul összefonódott a szeptember 11-ei terrortámadással, főleg miután az America: A Tribute To Heroes segélykoncertet ezzel a dallal nyitotta Bruce. Az E Street Band nagy visszatérésének számító The Rising lemez sok számát a tragédia ihlette, és pátosz nélkül vezet végig a gyásztól az optimizmusig (Waitin’ On A Sunny Day).
Thunder Road: A kvintesszenciális Springsteen-dal. Megvan benne az országút mámorító szabadsága, a kicsattanó fiatalság, az érzés, hogy ledobhatjuk a múltat, mint egy hátizsákot, majd repeszthetünk a jövő határtalan ígérete felé. A keresetlen egyszerűség („Well now I’m no hero / That’s understood”), a sürgetettség („one last chance”), Bruce dalszövegeinek tömör költőisége (az első sorok), a szájharmonika, a szaxofonszóló, az együtténeklős refrén.
U.S.A., Born In The: Ez volt az első dal, amit Springsteentől megismertem, és egyből félre is ismertem. Csak a patriotizmust hallottam benne. Pedig a Born In The U.S.A. kemény, keserű kiáltvány mainstream, csillagos-sávos rockzenébe csomagolva. Erős protest dal, ami sokkal jobban működik lecsupaszított hangzással: ha nem szereted a dalt, tégy egy próbát a Live In New York City koncertlemezen lévő, 12 húros gitárral előadott, lúdbőröztető szólóverzióval.
Vietnam: A Born In The U.S.A. – a lemez és a dal – válasz volt Vietnam traumájára, arra, ahogy Amerika a veteránjaival bánik. Bruce maga megúszta a sorozást, ám legjobb barátai és első zenésztársai/példaképei közül többen Vietnamban vesztették életüket. Különösen nagy hatást gyakorolt Bruce-ra a háborúellenes aktivista veteránnal, Ron Kovic-kal való személyes találkozása (ő az, akit Tom Cruise játszott a Született július 4-én című filmben) 1980-ban.
We Are the World: A nyolcvanas évek végén Springsteen sem maradhatott ki az össznépi jótékonysági gigadalból, nem kell bemutatni, ott dülöngél a klipben minden valamirevaló sztár 1985-ből, Bruce Harry Belafonte után rekeszti be bőrdzsekijében a második refrént. A négy hónappal később tartott Live Aiden való fellépést azonban passzolta, mert nem gondolta, milyen világraszóló koncertre mond nemet, később aztán meg is bánta a döntését.
Zandt, Stevie Van: Az E Street Band valamennyi tagjának lehetne szentelni külön bejegyzést (igazságot Gary Tallentnek!), a kalózkendős, csibészmosolyú gitárosnak viszont egyenesen muszáj. Clemons volt a kúl arc, Stevie meg a mókamester, aki minden heccben benne van. És Springsteen helyett is színészkedett: nyolc évet húzott le Silvio Dante-ként a Maffiózókban, és ő játszotta a főszerepet a Netflix legelső saját gyártású sorozatában, a Lillyhammerben.
szöveg: Huszár András
a legújabb Springsteen-szólólemez, a Western Stars alább meghallgatható:
