A rap már nem annyira férfiműfaj, mint volt, bár a csúcson még ma is kevés a nő (lásd Cardi B-portrénkat). Lejjebb, az undergroundban vagy a feltörekvők között viszont egyre többen vannak. Az alábbi válogatás is csak ízelítő. Explicit videókkal dúsított írás a Recorder magazin 70. lapszámának YouTube-lányok vs hiphopcsajok című cikksorozatából.
Valószínűleg ő nálunk a legismertebb, hiszen 2018-ban még a Balaton Soundon is járt. A New York-i rapperlány csinált már futurisztikus elektro-rapet, retrós-soulos dalokat, és mindenfélét, ami a kettő között van; 2018-as A Girl Cried Red EP-jén speciel emós-alteros számok szerepelnek. Nyílt, önéletrajzi szövegei mellett híres arról is, hogy nem riad meg a konfliktusoktól: nagyot ment a közösségi és a hagyományos médiában is, amikor a New York-i metróban forró levessel öntött le egy rasszista hőzöngőt.
A rappercsaj, aki több szinonímát, metaforát és allegóriát tud a puncira, mint a gengszterrapperek a kokainra. A rendkívül „szex-pozitív” szövegeiről internet-híressé lett, most 21 éves chicagói Cupcakke túláradó fantáziával beszél főleg arról (és amikor nem, akkor tudja, hogy azt úgyis átugorjuk). Legutóbbi klipes számában például az a téma, hogy megunta a pasija kicsi farkát, és akár még Tintás Tunyacsáp méretes orrát is magáévá tenné a SpongyaBobból – a klipben ez látható is. A vad asszociációk egy része nem túl mély angoltudással is követhető („Nem egy gyereknyit nyelek, hanem ikreket” – a legnépszerűbb, 30 milliós nézettségű Deepthroatban), sokhoz viszont ismerni kell a vonatkozó szlenget, például különféle szervek és aktusok megnevezéseit – szerencsére a Geniuson ő maga is kommentálja a szövegeit. Így például a „Zsíros lett a sütim, mert gecivel kelesztettem” sor (Duck Duck Goose) nem lesz kevésbé gusztustalan, viszont sokkal-sokkal szellemesebb, ha tudjuk, hogy a „cake” segget is jelent, és van egy hiedelem, hogy az anális szex és a kutyapóz növeli a fenékméretet. Jó hír, hogy még ha nem is jön át minden poén, akkor is működik: Cupcakke öncenzúrát nem ismerő, lehengerlő személyisége, határozott flow-ja és – főleg a 2018-as Ephorize eddig csúcslemezén – az erős, táncos alapok miatt.
A nyilvánosság előtt kizárólag símaszkban (nem egyszer rózsaszínben) mutatkozó Leikeli47 sem szenved hiányt karizmában, de ő az, akinél legkevésbé ez a fontos: ha a zenei izgalmak érdekelnek, és az olyan rapperi képességek, mint a változatos flow, az alappal érdekes párbeszédbe lépő ritmizálás, akkor ő a legjobb választás. A 2017-es Wash & Set lemez nagy része minimalista elektronikus alapokkal van tele, és amolyan zenei tanulmány arról, hányféleképpen lehet ezekre rárappelni. A 2018-as Acrylicon is vannak ilyenek, köztük a minimalistánál is redukáltabbak, és olyan megcsavartak, hogy nem gondolnád, hogy lehet rájuk rappelni (Tic Boom, Bad Gyal Flex). De bejönnek ezek mellé például megszokottabb és valószerűtlen jazzes idézetek (utóbbira pompás példa a címadó szám trombitája), vagy akár musicales dalok is, valamint több kifejezetten, hagyományos értelemben szép szerelmes neo-soul dal. Leikeli47 pedig úgy mesél és énekel mindezekre az alapokra a fekete nők életéről, mintha mi sem volna természetesebb.
A fekete nők megpróbáltatásai a férfiakkal meg úgy általában a férfiközpontú társadalommal: Junglepussy-nak is ez a témája, ő azonban a szatíra eszközével küzd. Nemcsak a szövegek tartalma, hanem a változatos megszólalás (van, hogy ő játssza a férfit és a nőt) és a flow is az ábrázolás, na meg a gúny eszköze nála. A 2014-es Satisfaction Guaranteed mixtape zeneileg erős partihiphop, a 2015-ös Pregnant With Success album már többször elmozdul a retrósabb megszólalás irányába. A 2018-as JP3 pedig egy jóval nyugodtabb, többször egyenesen neosoulos album. Szexben itt sincs hiány, de megjelenik Junglepussy egy másik, érzékenyebb és önelemző oldala is. Ún. „érettebb” album, jobb későbbre hagyni az ismerkedésben. (Ő látható a nyitóképen.)
Ezek a csajok általában rendkívül magabiztosak, Rico Nasty azonban leginkább és mindenekelőtt az. A több mixtape után major kiadónál megjelent, 2018-as Nasty nem mindig dühös és nem mindig akarja megmutatni a világon létező összes többi embernek, hogy hol is van a helyük, de azért elsősorban ez az összkép, ami megmarad belőle, és az érzelmesebb, törékenyebb számok inkább csak színesítik a képet. A minimalista, lényegre törő trap alapok is ezt a benyomást erősítik. Rico Nasty zenéje persze elsősorban attól működik, hogy technikája és jelenléte is meggyőz arról: nagyon is van alapja a magabiztosságnak.
A város Miami, a két lány közül az egyik egyenesen Yung Miami névre hallgat; a másik JT. Menő partirapet csinálnak; az itt szereplők között ők fektetnek a legnagyobb hangsúlyt arra, hogy hagyományos értelemben jó csajok, és nem mennek szembe annyira a társadalmi elvárásokkal, mint a többiek (bár bemutatkozó albumuk a menstruációról kapta a címét: Period). Viszont megvan bennük a lendület, a karizma, és meggyőző a kémia a két csaj között. Szerepeltek Drake-slágerben (In My Feelings), hozzájuk meg Cardi B ugrott be (Twerk), úgyhogy meglenne a kezdőlökés a csúcs felé, csak éppen JT két évre börtönbe vonult csalás miatt.
Ő a kivétel, hiszen brit (és ezt le sem tudná tagadni), ennek megfelelően grime alapokat használ. És nem káromkodik, egyszerűen nem érzi szükségét (noha Eminemen nőtt fel). Ettől még a battle rap hagyományának megfelelően jól beszólogat mindenkinek, nőknek is, úgyhogy antifeminizmussal is megvádolták. De nem ez a fő jellemzője, hanem az, hogy roppant szórakoztató: mint mondta, úgy érezte, hogy hiányzik a móka, a humor a grime-ból. Akár YouTube-sztárnak is mondható, legalábbis egy videósorozattal lett ismert: a Queen’s Speech minden része egy-egy snitt. Főleg a negyedik rész ment nagyot, aminek a csúcspontja egy ismétlődő felszólítás: mossál fogat! Mondhatni hiphop-történeti pillanat ez a valószerűtlenül fogós refrén. A szám egy Samsung-reklámba is bekerült, százmilliós nézettséget ért el. Ezzel együtt debütáló lemeze csak mostanában várható – noha már 2011-ben kapott egy ajánlatot az Atlantic kiadótól egy vírusvideó nyomán, de elutasította: nem volt ínyére, hogy „sztereotipikus szexi rappercsajként” akarták volna eladni.
Jay Boogie a queer rap színtéren (ami vagy létezik, vagy sem) szerzett nevet, majd tavaly tavasszal egy nyílt levélben vallott arról, hogy „az élet nem más, mint átalakulás”, és hogy „eljutottam arra a pontra, ahol végre visszanyerhetem a nőiségemet”. Jesus Loves Me Too című mixtape-je már Ms. Boogie néven jelent meg. A cím persze így elég ütős (amúgy a rapper katolikus nevelést kapott; az anyukája hallható az egyik számban, „kövesd az álmaidat” – mondja, no meg „tedd le azt a rohadt telefont”), és nyilvánvaló, hogy a hiphopban aztán tényleg egyedinek számít a transzneműség vállalása. Ugyanakkor a mixtape nem ettől jó, hanem mert erős és őszinte, bátran kísérletező, elektronikus zenével beoltott hiphop.
szerző: Rónai András
