Nyitott ajtón át fülelni a zongorajátékot – Interjú Hania Ranival

A Varsó és Berlin – sőt, néha Reykjavík – között ingázó Hania Rani számos projektben és együttműködésben vett már részt zongorista-zeneszerzőként, lengyel zenekarával Teskno néven jelent meg albuma. Amikor viszont hozzáfogott első önálló lemezének felvételéhez, ő lepődött meg a legjobban, hogy végül egy szál zongorára korlátozott szólóanyag született. A korlát nem a legjobb szó: az Esja című album kísérletező, széles érzelmi skálát jár be; dalai emlékeztetnek egy-egy kortárs vagy neoromantikus zongorista – Nils Frahm, Max Richter, Brad Mehldau – zenéjére, de a végeredmény egyedi. A május 8-án Budapesten koncertező, 28 éves Rani a Recordernek adott interjújában elmesélte, hogyan nyer ihletet tájakból és épületekből, hogyan babrált ki vele Ólafur Arnalds zongorája, és hogyan lehet egész közel vinni a hallgatót a hangszerhez.

Emlékszik, mikor ült le először zongora elé? Miért szeretett bele ebbe a hangszerbe?

Nagyon kicsi voltam, nem emlékszem tisztán, csak arra a pillanatra, amikor úgy döntöttem, „valódi” zongorista lesz belőlem. Tíz éves koromban történt, harmadik éve jártam zenesuliba. Eleinte nem rajongtam azért, hogy a szabadidőmet gyakorlással kell töltenem, és a szüleim erőltették kicsit a dolgot.  Aztán egyszer csak minden megváltozott, és többé nem kellett győzködni. A zongora lett a legjobb barátom, a szenvedélyem. Imádom, hogy temérdek „hangzásbeli” lehetőséget rejt magában, rendkívül képlékeny, szinte minden zenei stílusba belefér, és önmagában is megállja a helyét. A zongora nagy szabadságot ad nekem.

Eredetileg nem zongorás szólólemezt tervezett. Hogyan változott meg a hangszerrel való viszonya a felvétel során? Tett meglepő új felfedezéseket a zongorával kapcsolatban?

Hosszú időt, három évet vett igénybe a lemezfelvétel folyamata. Eközben nemcsak szólóban vettem fel zongorás szerzeményeket, de minden dalban kulcsszerepet játszott. Sokat tanultam, főleg miután pianínóra váltottam, amit az új varsói lakásomba költöztettem, egy üres szobába. Amint játszani kezdtem, észrevettem, hogy az üres teremnek remek az akusztikája. Néha még extra zengetést sem kellett hozzáadni, mert a natúr hangzás épp elég. Könnyen közel lehetett férkőzni a mikrofonokkal a kalapácsokhoz és a mechanikához, és ezáltal új hangeffektek születtek. Úgy érzem, a zongora szerezte a darabokat, én csak megfigyeltem, összegeztem.

Az Esján egyszerre szippantják be a hallgatót a minimalista, szétterülő, impresszionista zongoraharmóniák, de közben nagy hangsúlyt fektet a markáns, tiszta dallamokra is. Hogyan teremt egyensúlyt ezek között?

Ezt az arányt keresem a zenében. Úgy tűnik, még mindig ezer szállal kötődöm a hagyományos zenei struktúrákhoz, olyan klasszikus zeneszerzőkhöz, mint Beethoven vagy Chopin, míg az erőteljes dallamok iránti igényem alighanem a popzenéből ered. A lényeg, hogy mindig a lehető legtermészetesebb megoldást keresem: ismerős, mégis friss dalokat. 

Lebegtek-e a szeme előtt követendő példaként szólólemezek vagy szólózongoristák? A lemez hallgatása közben olykor eszembe jutott Nils Frahm, Max Richter, vagy akár Brad Mehldau a Hawaii Oslo ostinatójáról, és egyik sem puszta imitáció.

Nils Frahm albumai szó szerint megváltoztatták az életem, a zenéhez való viszonyulásom. Egy barátom ismertette meg velem, amikor épp untatott és frusztrált kissé a zongorajáték. Frahm dalai villámcsapásként hatottak rám. Gyönyörű harmóniák, ötletek, meg az a meleg, dús hangzás! Semmi nem volt hozzá fogható. Úgy fellelkesültem tőle, hogy kihagytam egy szemesztert a berlini egyetemen, visszamentem Varsóba, és hónapokig bezárkóztunk Piotr Wieczorek hangmérnök barátommal a lakásomba, hogy ott kísérletezgessünk. Nils Frahmon kívül még nagyra tartom Joep Beving, Ólafur Arnalds, Luke Howard és Esbjorn Svensson munkásságát. És igen, Brad Mehldau is a kedvenc zongoristáim egyike, de még sokakat említhetnék.

A KORTÁRS KLASSZIKUS ZENE POPSZTÁRJAI KÖZÜL SEM LÓGNA KI. HOGY KIK ŐK? MONDJUK!

Hogyan alakították ki a lemez hangzásvilágát? Gondolok itt például az olyan finom, apró zörejekre, mint a pedálhang a Lukában. Miért tette ezeket is hallhatóvá?

A lemez rögzítése során végig kísérleteztünk, a megfelelő atmoszférát puhatoltuk. A dalok többségét otthon vettük fel, illetve egy reykjaviki stúdióban, közeli barátaim társaságában. Intim hangulatú stúdiómunka folyt, ahol szabadon és bátran improvizáltam. Azt a hatást szerettem volna elérni, hogy a hallgató egész közel érezze magát a hangszerhez, mintha a szomszéd szobából, nyitott ajtón keresztül fülelné egy zongorista játékát.

Némelyik dal címe egy-egy helyre utal, nagyvárosokra, lengyel hegyekre, izlandi tájakra. Egy-egy meghatározott, személyes emléket próbál megragadni, vagy inkább absztrakt, utólagos reflexiókat azokról a helyekről, ahol korábban járt? 

Sokkal inkább absztrakt dolgokat. A szóban forgó vidékek és érzések persze mind fontosak a számomra, de egy kivétellel nem fűződnek konkrét események a címekhez. A Today It Came megtörtént eseten alapul. Ólafur Arnalds zongoráján készítettünk volna felvételt, egy gyönyörű hangú versenyzongorán, amin nem előnyös gyorsan játszani, mert nagyon régi darab. Eléggé dühített a dolog, aztán arra gondoltam, írhatnék egy plusz szerzeményt, egy himnuszt, ami passzol ehhez a hangszerhez. Még aznap megszületett a fejemben a fő téma, és amikor Bergur, a hangmérnök megkérdezte, mi ez a dal, azt feleltem: „ma jött”. Így aztán ez is lett a címe.

Szokta emlegetni, hogy az építészet is nagy hatással van a szerzeményeire. Hogyan ülteti át az építészetet a zenébe?

Sok hasonlóságot vélek felfedezni az építészet és a zene között. Mind a kettő erősen kötődik a térhez, azt kell valahogyan megtöltenie. Szintén inspiráló aspektus a strukturálás kérdése, egy jól kiegyensúlyozott szerkezetet kell felépíteni, amelyben a részletek összhangban vannak az összképpel, az általános karakterisztikával. Szeretem megfigyelni, hogy adott építészeti tér milyen hatást gyakorol rám érzelmileg, miért érzem jól magam egy jó kialakítású épületben. Hasonló benyomásokat, természetességet és szabadságot próbálok létrehozni a zenében.

Mennyit rögtönöz a koncerteken?

Attól függ. Egyes szakaszoknál előszeretettel improvizálok, ami dupla öröm: a közönségnek is, meg az előadónak is. Élvezem, ha bizonyos dolgok minden egyes alkalommal változnak. Nincs annál izgalmasabb, minthogy nem tudom megjósolni, mi fog történni legközelebb. 

Szeretne újabb szólólemezt készíteni, vagy most inkább másféle zenei irányba kalandozna?

Nem zárom ki, hogy újabb zongorás lemezt készítsek, de inkább majd csak a távoli jövőben. A következő albumomat olyan hangzásoknak szentelem, amiket nem alkalmaztam az Esján: vonósok, emberi hangok, elektronika, és így tovább. De nem kell megijedni, azért a zongora is helyet kap rajta.

interjú: Huszár András


Hania Rani május 8-án, szerda este lép fel az Instantban, az Atreyu’s Horse társaságában, Facebook-esemény

a zongorista bemutatkozó albuma, az Esja: 

Hania Rani Facebook-oldala