Hajlamosak vagyunk visszarettenni a három óránál hosszabb filmektől, és inkább ledarálunk néhány egyórás sorozatepizódot, mintsem nekiveselkedjünk egy egész estés monstrumnak. Holott a mesterien kivitelezett hosszú filmek egyedi elmélyülést kínálnak, és úgy elröpülnek az órák, hogy bármeddig tudnánk folytatni. A 70. Recorder magazin Filmrecorder rovatának összeállításában a felújított hét és félórás Sátántangó ürügyén öt közelmúltbeli, nagy lélegzetű filmélményt ajánlunk, francia eufóriától kínai mélyrepülésig.
Love Exposure (2008, Sion Sono)
A tabukat és mértéket hírből sem ismerő japán fenegyerek hat óráról vágta vissza négyre szektás-szatirikus-kukkolós remekművét, de ha letolunk tizenkét részt a legvadabb animéből, akkor sem készülhetünk fel erre a perverz, megalomán, észbontó remekműre. Mire eljutunk a főcímhez, megismerünk egy kamaszfiút, aki azért bűnözik, hogy legyen mit meggyónnia szentfazék apjának, kitanul egy harcművészetet, amivel lányok bugyija alá fotózhat, nőnek öltözve beleszeret leendő mostohatestvérébe – és még csak egy óra telt el.
A film jelenetenként, sőt néha jeleneten belül vált bohózatból ultraerőszakos akciófilmbe, infantilis férfifantáziából szentimentális melodrámába, míg a csúcsponton egy agymosott tinilányból egy snittben szakad ki a szeretet himnusza Pál apostoltól Beethoven 7. szimfóniájára. Transzcendens – és ekkor még hátravan egy óra. (237 perc)
In Jackson Heights (2015, Frederick Wiseman)
A 89 éves Frederick Wiseman intézménynek számít a dokumentumfilm műfajában, aki azzal csinált karriert, hogy intézményeket térképez fel. Nem használ beszélő fejeket, nem narrálja a képsorait, nem használ narratív trükköket, mindössze fogja a kameráját, és mint légy a falon, körbejárja a Berkeley, a londoni Nemzeti Galéria, a New York-i Közkönyvtár működését.
A cselekménytelen, mellérendelő mozaikokból álló, 3-4 órás tablók a maguk hétköznapi, már-már unalmas tárgyilagosságával nem mindig könnyű falat – Wiseman imád tanácsülésekre, lakossági fórumokra beülni –, ám teljes körű korlenyomatai egyedülállóak. Az In Jackson Heights részben kivétel, mert New York legdiverzebb kerületének mindennapjait öleli fel a taxisok képzésétől a dzsentrifikáció ellen küzdő civil szervezeteken át a kutyaszalonokig, és mi is egy dinamikus közösség részesei lehetünk, megörökítve azt, ami éveken belül eltűnhet. (190 perc)
Happy Hour (2015, Ryusuke Hamaguchi)
Öt óra húsz perccel ez a japán film a leghosszabb az összeállításunkban, ezalatt lecsúszik a Csajok komplett első évada, negyed óra ebédszünettel. Ami azt illeti, szerepel a filmben a japán Adam Driver, és szintén négy barátnő áll a középpontban, bár ők a harmincas éveiket tapossák. A naturalista, rögtönzésre építő színészi játék, a párbeszédek természetes ritmusa az első perctől otthonos, zen nyugalomba ringat, amelyben boldogan kísérjük a négy nő életét.
Idővel aztán történik egy, a bonyodalommentességhez képest váratlan fordulat, ami a nézőket és a főszereplőket is kizökkenti, és pillangóhatásával talányosabb, fajsúlyosabb irányba tereli a történetet. A stáblistához érve döbbenten konstatáltam, hogy máris vége a filmnek, hogy el kell búcsúznom a szereplőktől, de a legerősebb jelenetekbe – mint a fél órás, érintésen alapuló csoportos önismereti tréning – máig gondolkodás nélkül, örömmel ugrok ismét fejest. (317 perc)
Mektoub, My Love: Canto Uno (2017, Abdellatif Kechiche)
„Csak három óra?” – méltatlankodhatnánk a megosztó tunéziai-francia rendező legújabb filmjén. „Hiszen az Adèle élete is ugyanennyi volt!” Na, igen, ám míg Adèle földrengésszerű szerelmének mindkét fejezete belefért abba a három órába, addig ez a száznyolcvan perc csak az első fele a tengerparti kisvárosban nyaraló francia és arab fiatalok felnövéstörténetének.
És micsoda nyár ez! Örökké tartó, hedonista, euforikus vakáció, ahol az aranyló napfürdőzés észrevétlen úszik át az éjszaki élet diszkófényeibe, és napestig tobzódhatunk a fiatal testekben (és fetisizáló fenéksnittekben). A végtelen bulizás, az élet habzsolása, a tömény erotika, a cseppfolyóssá nyúló idő azért nem üresedik ki, és válik fullasztóvá, mert megtörik viszonzatlan szerelmek, a generációkon átívelő női beszélgetések, a hosszú közjátékok az állatfarmon. Várjuk az őszt. (181 perc)
An Elephant Sitting Still (2018, Hu Bo)
A hosszú film a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül jelent egyet a lassú filmmel, mint azt a Love Exposure is bizonyítja, az An Elephant Sitting Still azonban mindkettőt kimeríti. Hosszúsnittek, nagy szünetekkel, lassan gördülő párbeszédek, egy nap története négy órába sűrítve. Megköveteli, hogy felvegyük a tempóját, és a kezdetben látszólag széttartó szálak az utolsó órában azért tudnak megrendítő erővel összeérni, mert elegendő időt hagytunk rájuk.
Hozzá kell tenni, hogy a film nem könnyű darab, a málladozó lakótelepi tájak nyomasztó, már-már kilátástalan sivársága, a sötétségbe burkolózó arcok, a szubjektív képkivágatok a szereplők mély, csontig hatoló fájdalmát tükrözik. Ami jó a világban, az is elvész, minden csak rosszra fordulhat – nem kell tudnunk, hogy a rendező a film elkészülte után öngyilkos lett, anélkül is erőt vesz rajtunk a csüggedés. Hogy aztán a szakadék szélén sorstársainkba kapaszkodva bámuljunk a mélységbe, bizakodva, hátha mégis vár valami a másik oldalon. (230 perc)
szerző: Huszár András
