Filmrecorder. Bárcsak soha ne érne véget!

2019.04.21. 12:00, Gaines

large_love_exposure_blu-ray_4.jpg

Hajlamosak vagyunk visszarettenni a három óránál hosszabb filmektől, és inkább ledarálunk néhány egyórás sorozatepizódot, mintsem nekiveselkedjünk egy egész estés monstrumnak. Holott a mesterien kivitelezett hosszú filmek egyedi elmélyülést kínálnak, és úgy elröpülnek az órák, hogy bármeddig tudnánk folytatni. A 70. Recorder magazin Filmrecorder rovatának összeállításában a felújított hét és félórás Sátántangó ürügyén öt közelmúltbeli, nagy lélegzetű filmélményt ajánlunk, francia eufóriától kínai mélyrepülésig.

Love Exposure (2008, Sion Sono)

A tabukat és mértéket hírből sem ismerő japán fenegyerek hat óráról vágta vissza négyre szektás-szatirikus-kukkolós remekművét, de ha letolunk tizenkét részt a legvadabb animéből, akkor sem készülhetünk fel erre a perverz, megalomán, észbontó remekműre. Mire eljutunk a főcímhez, megismerünk egy kamaszfiút, aki azért bűnözik, hogy legyen mit meggyónnia szentfazék apjának, kitanul egy harcművészetet, amivel lányok bugyija alá fotózhat, nőnek öltözve beleszeret leendő mostohatestvérébe – és még csak egy óra telt el.

love-exposure1.jpg

A film jelenetenként, sőt néha jeleneten belül vált bohózatból ultraerőszakos akciófilmbe, infantilis férfifantáziából szentimentális melodrámába, míg a csúcsponton egy agymosott tinilányból egy snittben szakad ki a szeretet himnusza Pál apostoltól Beethoven 7. szimfóniájára. Transzcendens – és ekkor még hátravan egy óra. (237 perc)


In Jackson Heights (2015, Frederick Wiseman)

A 89 éves Frederick Wiseman intézménynek számít a dokumentumfilm műfajában, aki azzal csinált karriert, hogy intézményeket térképez fel. Nem használ beszélő fejeket, nem narrálja a képsorait, nem használ narratív trükköket, mindössze fogja a kameráját, és mint légy a falon, körbejárja a Berkeley, a londoni Nemzeti Galéria, a New York-i Közkönyvtár működését.

in_jackson_heights.jpg

A cselekménytelen, mellérendelő mozaikokból álló, 3-4 órás tablók a maguk hétköznapi, már-már unalmas tárgyilagosságával nem mindig könnyű falat – Wiseman imád tanácsülésekre, lakossági fórumokra beülni –, ám teljes körű korlenyomatai egyedülállóak. Az In Jackson Heights részben kivétel, mert New York legdiverzebb kerületének mindennapjait öleli fel a taxisok képzésétől a dzsentrifikáció ellen küzdő civil szervezeteken át a kutyaszalonokig, és mi is egy dinamikus közösség részesei lehetünk, megörökítve azt, ami éveken belül eltűnhet. (190 perc)

KÉNE EGY KIS SZUSSZANÁS A SOK HOSSZÚ FILM KÖZÖTT? A KEDVENC IDEI MAGYAR RÖVIDFILMJEINK KÖZÖTT IS ÉRDEMES BÖNGÉSZNI


Happy Hour (2015, Ryusuke Hamaguchi)

Öt óra húsz perccel ez a japán film a leghosszabb az összeállításunkban, ezalatt lecsúszik a Csajok komplett első évada, negyed óra ebédszünettel. Ami azt illeti, szerepel a filmben a japán Adam Driver, és szintén négy barátnő áll a középpontban, bár ők a harmincas éveiket tapossák. A naturalista, rögtönzésre építő színészi játék, a párbeszédek természetes ritmusa az első perctől otthonos, zen nyugalomba ringat, amelyben boldogan kísérjük a négy nő életét.

happyhour2.jpg

Idővel aztán történik egy, a bonyodalommentességhez képest váratlan fordulat, ami a nézőket és a főszereplőket is kizökkenti, és pillangóhatásával talányosabb, fajsúlyosabb irányba tereli a történetet. A stáblistához érve döbbenten konstatáltam, hogy máris vége a filmnek, hogy el kell búcsúznom a szereplőktől, de a legerősebb jelenetekbe – mint a fél órás, érintésen alapuló csoportos önismereti tréning – máig gondolkodás nélkül, örömmel ugrok ismét fejest. (317 perc)


Mektoub, My Love: Canto Uno (2017, Abdellatif Kechiche)

„Csak három óra?” – méltatlankodhatnánk a megosztó tunéziai-francia rendező legújabb filmjén. „Hiszen az Adèle élete is ugyanennyi volt!” Na, igen, ám míg Adèle földrengésszerű szerelmének mindkét fejezete belefért abba a három órába, addig ez a száznyolcvan perc csak az első fele a tengerparti kisvárosban nyaraló francia és arab fiatalok felnövéstörténetének.

4869-mektoub-hr-6.jpg

És micsoda nyár ez! Örökké tartó, hedonista, euforikus vakáció, ahol az aranyló napfürdőzés észrevétlen úszik át az éjszaki élet diszkófényeibe, és napestig tobzódhatunk a fiatal testekben (és fetisizáló fenéksnittekben). A végtelen bulizás, az élet habzsolása, a tömény erotika, a cseppfolyóssá nyúló idő azért nem üresedik ki, és válik fullasztóvá, mert megtörik viszonzatlan szerelmek, a generációkon átívelő női beszélgetések, a hosszú közjátékok az állatfarmon. Várjuk az őszt. (181 perc)

An Elephant Sitting Still (2018, Hu Bo)

A hosszú film a közhiedelemmel ellentétben nem feltétlenül jelent egyet a lassú filmmel, mint azt a Love Exposure is bizonyítja, az An Elephant Sitting Still azonban mindkettőt kimeríti. Hosszúsnittek, nagy szünetekkel, lassan gördülő párbeszédek, egy nap története négy órába sűrítve. Megköveteli, hogy felvegyük a tempóját, és a kezdetben látszólag széttartó szálak az utolsó órában azért tudnak megrendítő erővel összeérni, mert elegendő időt hagytunk rájuk.

an_elephant_sitting_still.jpg

Hozzá kell tenni, hogy a film nem könnyű darab, a málladozó lakótelepi tájak nyomasztó, már-már kilátástalan sivársága, a sötétségbe burkolózó arcok, a szubjektív képkivágatok a szereplők mély, csontig hatoló fájdalmát tükrözik. Ami jó a világban, az is elvész, minden csak rosszra fordulhat – nem kell tudnunk, hogy a rendező a film elkészülte után öngyilkos lett, anélkül is erőt vesz rajtunk a csüggedés. Hogy aztán a szakadék szélén sorstársainkba kapaszkodva bámuljunk a mélységbe, bizakodva, hátha mégis vár valami a másik oldalon. (230 perc)

szerző: Huszár András

https://recorder.blog.hu/2019/04/21/filmrecorder_barcsak_soha_ne_erne_veget
Filmrecorder. Bárcsak soha ne érne véget!
süti beállítások módosítása