Kvantum-összefonódás és lesprintelt maraton. Colin Stetson és Jessica Moss a Trafóban.

(X) Colin Stetson és Jessica Moss egy-egy hangszerrel állítottak elő zenét úgy, mintha teljes zenekarokat hallgattunk volna. Beszámoló a montreali független szcéna két szuggesztív képviselőjének múlt heti, trafós fellépéséről. Schultz Antalnak a Trafó blogján megjelent írását a Recorderen is közreadjuk.

Jessica Moss mindössze két dalt mutatott. Az első tradicionális zsidó dal volt, mondta ő, bár loopolni nem minden hagyományos dalban szoktak. A második száma új, októberben kiadott lemezének, az Entanglementnek az első, mintegy húszperces dala, a Particles volt. Felvezetőjében azt mesélte, hogy a dalt a kvantumfizika inspirálta (elnézést, ha itt nem vagyok teljesen pontos, kissé távol áll tőlem a fizika): amikor két részecske egy dobozban kölcsönhatásba kerül, akkor ha az egyiket bármilyen hatás éri, akkor arra a másik is reagál – legyen utóbbi akár az űrben, százezer kilométerekre a másiktól. Az amúgy a postpunk Thee Silver Mt. Zion Memorial Orchestra tagjaként is tevékenykedő Moss szerint ez pont így működik ezoterikus folyamatoknál is.

Zenéje egyedül hegedűjén alapult, néhol énekelt, loopolt, effektezett. Valóban volt benne valami űrzenés, ahogy a sötétségben távoli csillagok vibrálnak.

Ugyanez a kvantumfizikából kölcsönzött gondolat jelenik meg Jim Jarmusch Halhatatlan szeretőkjében is, mikor Adam és Eve a „spooky action at a distance” elvről beszélgetnek.
- Eve: Tell me now about entanglement. Einstein’s spooky action at a distance. Is it related to quantum theory?
- Adam: Hm. No I mean, it’s not a Theory it’s proven.
- Eve: How does it go again?
- Adam: When you separate an entwined particle and you move both parts away from the other, even at opposite ends of the universe, if you alter or affect one, the other will be identically altered or affected.
- Eve: Spooky. Even at opposite ends of the universe?
- Adam: Yeah.

Colin Stetson – aki járt már a Trafóban négy évvel ezelőtt – dolgozott az Arcade Fire-től kezdve Laurie Andersonon át Tom Waitsig sok mindenkivel és az Örökség filmzenéjét is neki köszönhetjük. Szólóban mindössze egy-egy hangszerrel adta elő a dalait, mégis olyan volt, mintha egy teljes zenekar, vagy legalábbis csomó elektronika segítette volna ebben. Mindent kihozott a hangszereiből, úgy, ahogy azt talán senki, vagy csak nagyon kevesen tudják megtenni. A szemlélete biztosan egyedülálló. Erős a színpadi jelenléte is, pedig maximum dülöngélt. Ott állt egymagában, miközben ott pihentek mellette éppen nem használt hangszerei.

Közben nem lehetett nem figyelni, hogyan ad elő, mikor telik meg arca levegővel, hogy szünet nélkül tíz percekig, folyamatosan lélegezve a zene ritmusától látszólag függetlenül játsszon. Stetson mindezt körlégzéses technikával érte el, kezében hatalmas basszusszaxofonjával, mintha semmilyen erőlködésébe nem kerülne. Miközben fújta hangszerét, a mechanika kattogásával adta a ritmust, ami külön ki volt hangosítva. Közben hallottuk az „éneket” is, vagyis a légzését, ami miatt még egy plusz különleges mikrofon lógott a mellkasán.

A dalok közti szünetben látszott, hogy ehhez az előadásmódhoz komoly fizikai erő kell. Arról beszélt is a Recordernek adott interjújában, hogy rendszeresen mozog, emellett minden fellépése előtt egy speciális jógagyakorlatsort is végigcsinál. Akármennyit is gyakorol, azért látszott, hogy a dalok között kicsit szusszannia kell, ki kell nyújtogatnia az ujjait.

Alapvetően a legutóbbi szólóalbumáról, az All This I Do For Glory-ról és a New History Warfare-ről hallhattunk számokat. Nem véletlen, hogy sok helyen Aphex Twin zenéjéhez hasonlítják. Van valami közös bennük, mintha Richard D. James nem nyúlhatna más hangszerhez csak egy alt-, egy basszusszaxofonhoz és egy kontrabasszus klarinéthez. Egyszerre monoton, durva, néhol borús, néhol vidám ez a zene. Olyan, mintha szúrós kövekkel teli barlangban lennénk, ahol a falakról visszhangzanak az ősi zene hangjai – már ha elfogadjuk, hogy azt szaxofonon játszották. Erre emlékeztetett a ritmus monotonitása, a hullámonként visszatérő élénk dallamok és a hangszer szopókáján át hangzó ének.

Előadása alapvetően ellentmondott annak, amit általában a szaxofonról tudunk. Ezt a hangszert jazzel és rengeteg szólóval szoktuk azonosítani, miközben itt nagyzenekarnyi hang hangzott el belőle egyszerre, rengeteg energiát felemésztve. 

Úgy tűnt, mintha Steston egy maratont akarna lesprintelni – le is sprintelte.