A végeláthatatlan sorozatdömpingben méltatlanul ritkán esik szó az animációs sorozatokról, pedig felnőtteknek vagy gyerekeknek – vagy felnőtteknek és gyerekeknek – egyaránt széles és színvonalas választék áll a rendelkezésére. Ajánlónkban A Simpson családtól és a Family Guytól elrugaszkodva öt szériát emelünk ki a 2010-es évekből, amelyek beszélő állatokkal, botcsinálta kémekkel, posztapokaliptikus varázsvilágokkal ejtenek rabul, csakis rajzban. Az összeállítás a Recorder magazin 66. számának Filmrecorder rovatában jelent meg.
Kalandra fel! (Adventure Time, 2010-2018)
A Cartoon Network kritikusok által ajnározott, nézők által imádott, közel háromszáz epizódot megért sorozat úgy nőtte ki magát a csatorna zászlóshajójává, hogy aranyos, de viszonylag sematikus gyerekmesének indult, amelyben Finn (az utolsó embergyerek), és cimborája, Jake (az alakváltó kutya) kalandoznak. A tízperces, dalokkal kibélelt epizódokban általában a gaz Jégkirály karmai közül kellett megmenteniük Buborék hercegnőt a mágiával, szörnyekkel és cukorlényekkel benépesített Ooo Földjén. De a főcím egy komplexebb világot vetített előre.
Pendleton Ward és író-rajzoló csapata a vidám kalandoktól eltávolodva mitikus léptékű, lenyűgözően ambiciózus történetfolyamot épített fel. Az élénk színekkel, aprólékosan megfestett, posztapokaliptikus palettán kicsiknek és nagyoknak érvényes tanulságokat fogalmazott meg felnőtté válásról, történelmi emlékezetről, barátságról, felelősségről. Túlnőtt a sémákon: a hercegnő tudott számító politikus, a gonosz király esendő ember lenni. És végig játékos maradt, sosem feledve, hogy néha csak baconos palacsintáról szeretnénk dudorászni.
Archer (2009-)
Képzeljük el, hogy a világ legjobb titkosügynöke egy hímsoviniszta seggfej. Na jó, ezt nem nehéz elképzelni, elég hozzá megnézni 24 James Bond-filmet. De mi van, ha hősünk még a 007-esnél is bunkóbb? Mi van, ha egy infantilis alak, aki a mamája hírszerző ügynökségénél lopja a napot, mindenkinek tartogat szarkasztikus beszólást, és nyakló nélkül gyilkolászik, miközben felelősségteljesebb kollégái nem győzik eltakarítani utána a véres felfordulást?
Adam Reed szigorúan korhatáros vígjátéksorozata fergetegesen parodizálja ki a kémfilmes kliséket – mindjárt az első évadban szállították a bombahatástalanítós jelenetek non plus ultráját –, és éppoly mesterien tálal munkahelyi szitkomot a nimfomán titkárnővel és az ex-náci őrült tudóssal, mint a látványos akciójeleneteket vagy a nyelvészhumort. A sorozat mára végképp elengedte a valószerűséget, Archer volt már kalóz, drogbáró, noir nyomozó, most épp a tudatalattijában bonyolódik a cselekmény; jövőre jön a záróévad, naná, hogy az űrben.
BoJack Horseman (2014-)
A Netflix állatmeséjének címszereplője egy nárcisztikus, alkoholista, lecsúszott szitkomsztár, aki megkísérel visszatérni a szórakoztatóiparba, és próbál rájönni, miért olyan boldogtalan. A megvilágosodás mindig karnyújtásnyira lebeg tőle, mint Don Drapernél. Csak BoJack egy ló. Amennyire abszurd az alapötlet – emberek és antropomorfizált állatok élnek egymás mellett, és mondjuk Quentin Tarantinót Quentin Tarantulinónak hívják, merthogy tarantula –, annyira kényelmetlenül valóságos lélektani mélységeket jár be változni nehezen képes szereplőivel.
A BoJack Horseman egyharmadrészt maró álomgyári szatíra sztárszereposztással, egyharmadrészt a depresszió természetrajza, egyharmadrészt vizuális gegek és Romhányi-rímek tárháza. Nem riad vissza a kényes témáktól: már a második évadban feldolgozta a Bill Cosby-ügyet, idén pedig gondos odafigyeléssel – és kegyetlenül viccesen – járta körbe a #metoo-val kapcsolatos összes témát. Minden képkocka tucatnyi poént rejt, nem beszélve az olyan kiemelkedő epizódokról, mint a víz alatt játszódó, némafilmes Fish Out Of Water.
Rick és Morty (Rick and Morty, 2013-)
Ha a BoJack Horseman leghangoló, akkor a Rick és Morty egyenesen nihilista. A Vissza a jövőbe képletét kiforgató sci-fi kavalkád középpontjában egy diszfunkcionális család áll. A részeges, önző nagyapa, Rick (a Doki megfelelője) életveszélyes, dimenziókon átívelő kalandokba sodorja lassú felfogású unokáját, Mortyt (evidens, ugye), míg Morty flegma nővére az örömtelen házasságban senyvedő szülők ellen lázad. A sorozat tételmondata: „Senkinek nincs rendeltetése. Senki nem tartozik sehova. Mind meghalunk. Nézzünk tévét?”
Ez alapján nem gondolnánk, mennyit lehet röhögni a Rick és Morty húsz perces epizódjain, pedig a popkulturális poénoktól hemzsegő Balfékek vezető írója, Dan Harmon és a szereplők hangját is kölcsönző Justin Roiland nem fukarkodnak a gegekkel. Sem az ötletekkel. Néha egy epizódon belül annyit puffogtatnak el belőlük, amennyi egy komplett évadra, vagy egy teljes sci-fi novelláskötetre elegendő volna. Csak az éjfekete pszichodrámát bírjuk ideggel.
Szamuráj Jack (Samurai Jack, 2001-2017)
Kicsit kilóg a sorból a Dexter laboratóriumát, a Star Wars: Clone Warsot és a Hotel Transylvania-filmeket jegyző Genndy Tartakovsky sorozata, hiszen visszanyúlik a 2000-es évek elejére. Akkor ment le a Cartoon Networkön a Kuroszava-hatásokat futurisztikus világépítéssel ötvöző sorozat első 52 része. A negyedik évad befejezetlenül hagyta a sztoikus, hallgatag, hősies szamuráj örök odüsszeiáját, akit egy gonosz démon a feudális Japánból a távoli jövőbe taszít, és sokáig úgy tűnt, soha nem fogjuk látni, sikerül-e valaha hazatérnie.
Ám a Twin Peakshez hasonlóan a Samurai Jack is visszatért tavaly a tévéképernyőre egy szenzációs, meglepően más hangvételű záróévaddal. Ahogy Dale Coopert, úgy Jacket is felőrlik az évek, a kilátástalan küzdelem a világban lakozó gonoszsággal, és vissza kell nyernie az emberségét. Messze ez a sorozat nyújtja a legerőteljesebb audiovizuális élményt: úgy bánik a csenddel, mint kevés élőszereplős sorozat, és az akciójelenetek és a belső lelki folyamatok is lírai képekben tárulnak elénk. Gyönyörű befejezés, és egy valódi mestermű.
szerző: Huszár András
