Noname: Room 25 (Lemezkritika)

Két évvel a debütáló mixtape után, Noname új albummal jelentkezett, ami a korábbi album erényeit megtartva haladt tovább egy izgalmasabb irányba.

Kiadó: magánkiadás

Megjelenés: 2018. szeptember

Stílus: neosoul-jazzhiphop

Kulcsdal: Prayer Song

Húsz év. Még mindig van olyan, hogy ennyi idő után térnek vissza a divatba egyes stílusok, hangzások. Na, nem mintha a chicagói (most Los Angeles-ben élő) rapper-énekes, Noname éppen a divattal törődne. Azonban kétségtelen, hogy a neosoul nagyon benne van a levegőben 2018-ban, akárcsak a jazzes hiphop és Noname leginkább ezt a két dolgot keresztezi és csinálja briliánsul. Már első lemeze – amit ő csak mixtape-nek hívott –, a két évvel ezelőtti Telefone azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy készítője komoly tehetség, fontos odafigyelni rá. Ennek ellenére Noname, azaz Fatimah Warner (aki a szintén chicagói Chance The Rapper 2013-as Acid Rap kulcslemezén bukkant fel NoName Gypsyként) nem feltűnősködött, hanem a radar alatt dolgozott és csiszolta szenvedélyesen perfektre a Room 25-ot. A Telefone-nál még kellett egy kis idő, mire a világ erre fogékony rétegének leesett, hogy mivel is van dolga, az új lemez garantáltan nagyobb hullámokat vet majd. Bár túl nagy különbség nincs a két anyag között, az első némileg nyersebb és (természetesen) kezdőbb hatású volt, ez pedig kidolgozottabb, zeneileg szélesebb spektrumú, de ez következménye a sok élő jazzhopzenekaros koncertnek is. A nagyszülőkkel nevelkedett, kívülállónak tűnő, költőként is aktív Noname a slam poetry és spoken word felől érkezett a színtérre, így nem csoda hogy a bukkanók nélkül elővezetett lassúfolyású, néha viszont őrülten felpörgő spoken/slam flow-ja mellett a költői, nagyon hatásosan kidolgozott, választékos szövegek szerepelnek a lemez fókuszában. És miközben – majdnem külső megfigyelőként – hallgatjuk, ahogyan a hallgatót észrevétlenül behúzza a maga világába, rádöbbenünk, hogy ja, mi vagyunk a hallgató, minket vont be, majd gyorsan hatása alá józan szemléletének. De persze az egyszerű, de nagyszerű élő jazzhiphop is perfektül illeszkedik az összképbe, főleg mert a neosoulos kikacsintásokkal változatos is. A szintén slammergyökerű Jill Scott bizonyos szempontból jó párhuzam, bár Noname nem akkora énekes. És D’Angelo is inkább az összetett zeneiséggel jó analógia mellé. A haveri, lemezen is vendégeskedő Saba már abszolút kortárs kartárs, de a szintén friss Avantdale Bowling Club-lemezzel együtt ők már egy jó trendet is kirajzolnak a hiphop és a kozmikus jazzes, neosoulos társműfajok jövőbeli fejlődési irányáról.

9/10

Dömötör Endre