Arizona helyett Alföld – A magyar stoner rövid története

A hazai metal történetében a kilencvenes években gyökeret eresztő stoner nem szerepel a főbb fejezetek között, de a stílus mindenképpen többet érdemel egy lábjegyzetnél.

A metal alapvetően nem tartozik a Recorder fő profiljai közé, főképp mert a hazai nyomtatott és online zenei sajtóban ez a műfaj a leginkább képviselt, de ettől persze még szeretjük a magyar metalt és van is véleményünk róla. Így a nemrég megjelent 65. Recorder magazinban Magyar metal címmel helyeztük a témát fókuszba és először egy idővonalon mutattuk be a zsáner hazai történetét, a fókusz nyitóinterjúja, a honi metal két legavatottabb ismerőjével, a Hammerworld magazin-koncertszervező-lemezkiadó alapító-vezetőivel, Cselőtei Lászlóval és Lénárd Lászlóval közös beszélgetés után a hazai thrash történetét, majd a magyar glam rövid sztoriját vázoltuk.

Amikor úgy döntöttünk, hogy legjobb tudásunk szerint összegyűjtjük a magyar metal elmúlt negyven évének szerintünk legfontosabb pillanatait, kezdettől fogva célunk volt, hogy olyan színtereket is kiemeljünk, amelyek közösségi szinten sokaknak voltak fontosak, de tágabb értelemben nem kanonizálódtak, hőseiket a tematikus blogok világán túl kevesen éneklik meg. Ennek iskolapéldája a stoner, mely alstílus huszonöt éve köpi a homokot fáradhatatlanul a Tiszántúlról, itt az ideje, hogy megünnepeljük!

Alföldi gyökerek

Tényleg egészen vicces, hogy a magyar stoner/doom/sludge-színtér (a műfajhatárok itt igen képlékenyek, gyakorlatilag minden tárgyalt zenekar merített egy keveset mindháromból, tisztán egyik sem jelent meg) néhány kivételtől eltekintve szinte teljes egészében az Alföldről, azon belül is a kelet-magyarországi, hortobágyi régióból származik. A Dunántúl lankáin képtelen volt gyökeret ereszteni az a stílus, amelynek alapélménye a pusztasághoz kötődik. És keleten azért van is nekünk sivatag és kaktusz helyett bucka és löszpusztagyep, Mississippi helyett szikes mocsár, musztáng helyett meg szürkemarha.

Mood mód

Ha azonban a megkerülhetetlen origót keressük, a kályhát, melytől ennél a színtérnél kötelező elindulnunk, akkor mégis Budapest felé kell néznünk, ahol a kilencvenes évek közepén Füleki Sándor és Holdampf András megalakította a Mood (a ’doom’ szó megfordítva) nevű zenekart (nyitóképen és lent az összes lemezborítóval). A hatások egyértelműek. A korszakból adódóan árad az USA-ból a déli, mocsaras sludge (Down, Crowbar), a sivatagrock (Kyuss) és a tradicionális doom (Trouble), a Mood pedig itthon elsőként kapott rá a műfajra, viszont ők rögtön olyan szinten, hogy 1996-ban megjelent első lemezük, a Vol. 1 azóta is alapvetés itthon. A klasszikus felállás Hegyi Kolossal, Koltay Tamással és a hamar kilépő Király Balázzsal lett teljes (helyére Marek Ferenc érkezett). A zenekar a következő öt évben igen aktívan koncertezett és stúdiózott is – további három nagylemezt adtak ki a 2001-es kettéválásig. És ezt itt most szó szerint kell érteni, Hegyi és Koltay ugyanis eztán összehozták a Stereochristot (csúcslemez: Live Like A Man (Die As A God) - 2006), Füleki, Holdampf és Marek pedig a Wall Of Sleepet (csúcs: Sun Faced Apostles - 2005), azt a két zenekart, amelyek a 2000-es évek során végig a műfaj meghatározói maradtak. Közben egy másik vonalon elindulva elérünk a Greff András és Tóth Bence által vitt, még szintén budapesti Convoy-hoz, akiknél az ezredforduló környékén jobban senki nem nyelette a sivatagi port. Tőlük a Possibilities című 2002-es lemezt ajánljuk (Greff később a Wall Of Sleepet is erősítette).

Meg nem énekelt hősök

Ha pedig az elején arról írtunk, hogy vannak megénekeletlen hősök, akkor itt mindenképpen említést érdemel a Polly Is Dead. Az internet legkönnyebben azokat felejti el, akik hiába élveztek anno kultstátuszt, lemezkiadásig mégsem sikerült eljutniuk. Az egri Polly (ahogy a hozzájuk több tagon keresztül kapcsolódó Napok Romjai is) alig 20-25 számos életműve csak másolt demók formájában keringett, amelyeket ma már nehéz felkutatni. Főleg a korai, grunge-os időszak homályos, még Polonkai Tamás frontemberrel, a formáció legnagyobb dobásán, a 2004-es Sóhajok hídja EP-n már Sohajda Péter énekel. Az ezen a kiadványon szereplő Kincs című dalhoz készült klip is a korszak egyik fontos pecsétje, akárcsak a karcagi Stardrive zenekar Welcome To Cumania című számához leszállópályán forgatott videó – aki vizuálisan is szeretné átérezni a műfajt, ezt a két művet ajánljuk.

A kortársak

A következő évtized fordulóján újabb generáció lépett színre, de azért ha a tagságokat nézzük, a „titánok” a legtöbb formációban továbbra is dominálnak. Sohajda a Polly után a Shapat Terrorba igazolt, a Magma Rise-ban újra egyesítette erőit a Mood óta külön utakat járó Holdampf és Hegyi (plusz a Neck Sprainből ismert Janó Misi és egy ideig Füleki is), a HAW The Band pedig annak a Makó Dávidnak a projektje, aki korábban a Stereochrist oszlopa is volt. 21. századi műfajújoncokként a Saint Petrolt (Greatest Tits a címe nagyszerű 2008-as lemezüknek), a sötét doomot toló Torn From Earth-öt és a mocskos sludge-t művelő Grizzlyt fontos kiemelni.

És hogy mit hoz a jövő? Egyrészt egyelőre a föld alatt bugyborékoló tehetséges fiatalokat (ilyen az instrumentális, vecsési Her Highness, a debreceni Blackhoney és a már most két lemezes Red Swamp), valamint jövő januárban a Mood-életmű újrakiadásával és a visszatérő Barba Negra-koncerttel be is zárul egy huszonöt éves kör. Valószínűleg nem írtunk olyan személyről ebben a cikkben, akivel ne lehetne majd ott összefutni.

Mika László
Mood-fotó: Dávid Zsolt