Spiritualized: And Nothing Hurt (lemezkritika)

A Spiritualized hat éve adta ki előző lemezét, akkor interjút is készítettünk Jason Pierce egyetlen állandó taggal. A szeptemberben megjelent új, nyolcadik LP-re tehát sokat kellett várni, de a legnagyobb közhely, hogy megérte. Az meg a ráadás, hogy ismét interjúzhattunk a brit popzene egyik legfontosabb alakjával. 

Kiadó: Bella Union / [PIAS]

Megjelenés: 2018. szeptember

Stílus: neopszichedélia

Kulcsdal: A Perfect Miracle

Nincsen rossz Spiritualized-lemez, az első négy egyszerűen tökéletes, de az utolsó három LP is nagyon jó pszichedelikus-shoegaze-spacerock-gospelsoulfreejazz-elegy, olyan zene, amit Jason Pierce együttesén kívül senki sem játszik, mert nem tud játszani. Hogy megalkotni sem egyszerű ezt a sajátos megszólalást, azt talán az is mutatja, hogy 1992 óta gyűlnek az albumok, azaz átlagosan úgy három és félévente jön össze egy. Most hat évet kellett várni, és mint a fenti interjúból is kiderül, még a szokásosnál is nehezebb szülés volt. Az And Nothing Hurt azonban letaglózó összegzése lett annak, ami a Spiritualized és amit annyira szeretünk a zenekarban (mi, akik szeretjük és mi, többen a Recordernél). Simán az első négy album szintje. Ukulelés folkdalból elszálló dreampopszám, abból nagyzenekari finálé – és ez csak a nyitány. Doo-wop-r&b-gospel-spacerockot vált hajszás freejazz-garázsrock, azt gerjedő gitárokra írt ambient-drone-altató. Minden megvan ebben a 48 percben, de nem pedáns leckefelmondás jelleggel, hanem olyan természetességgel, hogy attól tényleg azt érezzük: 48 percig egyek vagyunk az univerzum végtelenségével.

Én konkrétan ezt már az első, sok szempontból nem megfelelő, másrészről viszont tökéletes körülmények között lebonyolított hallgatás alatt éreztem. Autóban utazva, gépzajjal, az autópálya és a kerekek örök surrogásával aláfestve hallgattam meg a promo cd-t, mert olyan nincs, hogy várjak még pár órát vele. Már az első szám felénél, – amikor amúgy is olyan a zene, hogy legalább két különböző szám szól egyszerre – tudtam, hogy így is jó lesz ez. És meglett a katarzis is, amit azért valljuk be, az előzmények ismeretében el is várunk legalább minden második Spiritualized-lemeztől. És amit én, bevallom, az előző kettőtől nem kaptam meg. Persze jók azok is, ezzel kezdtem, de inkább vissza az első hallgatáshoz. Szóval nekem a bármilyen természetes vízfelületen csillogó napfényt bámulni az az élmény, hogy átérzem a végtelenséget. Mindig. És akkor suhantam a jó öreg Nissan Almerával a mindig kihalt M6-oson és közeledett a naplemente, az út menti jegenyefák levelét borzolta a szél, olyan volt, mint a hullámzó tenger és persze a nap is úgy csillogott rajtuk. És szólt ez az album. Meg a motorzaj. Egyik szuper dal után jött a még szuperebb másik, boldog voltam, kinéztem a fákra, amiken még mindig ugyanúgy csillogott a napfény. Ha egy ilyen képben benne lehet a minden és az ráadásul a végtelenbe vezet, akkor a tökéletes kísérőzene ahhoz a Spiritualized. Az a Spiritualized, amiben megvan majdnem minden az összes korábbi Spiritualizedokból és amik már eleve annyi mindent tartalmaznak. A zene, amit az egyik legnagyobb zenerajongó készít, úgy, hogy benne legyen minden, amit szeret Bachtól, Brahmstól a gospelen, garázson, soulon át a Stoogesig és tovább. Mi ez, ha nem a végtelenség kísérőzenéje?

9.5/10

Dömötör Endre

a friss lemez: